Az előzmények

Miért pont szegény Marcel Hirsher? És miért az Olimpián? Nincs tudományos magyarázat: az interneten az összes olimpiai versenyszám megtalálható HD minőségben, és nem szeretem elemzés közben a szememet kifolyatni elmosódott felvételekkel. És Hirscher volt az első induló.

1. (Mármint az első kanyar)

Marcel megérkezik egy jobbkanyarban. A kapuhoz érve előírásszerűen nyomja előre az ívkülső karját (nemcsak a stangli mellett akar elbújni vele, hanem „műszaki¨ oka van: a karmozgások nagyon szoros összefüggésben vannak a törzsizmok tónusával (lehet önálló egyensúlyozó szerepük, de ezt látni kell a mozgás dinamikájából). A kapu mellett elhaladva a kar lefelé mozdul, utalva arra, hogy csökken a test tónusa.

Viszont innentől (7:87) kezdve Hirscher bal karja újra felfelé indul el, mégpedig a test előtt keresztbe. Érdemes tudni, hogy – a természetes mozgásokhoz, pl. a járáshoz és a futáshoz hasonlóan - ez a karmozgás jellemzően az átellenes térd (lendítésszerű) felfelé mozgásával jár együtt. Ezt a ívbelső oldali hasizmok és a csípőhorpasz (m. iliopsoas; pontosabban a medence hajlításában részt vevő izmok) hozzák létre, hatására a medence a talajjal közel párhuzamos síkban a lendítő térd felé mozdul el (már ha eleve kicsit megdőlve álltunk előtte), azaz növeli az élszöget és terhelést ad az ívkülső lécre. A felvételen tisztán megfigyelhető, hogy a bal kar és a jobb térd összhangban mozog, a jobb láb kicsit el is emelkedik ennek hatására a talajról.

Amikor Hirscher elérte a megfelelő helyzetet, lazítja a bal kart, amelyik elkezd lefelé mozogni, és ezzel összhangban a jobb térdben is elkezd nőni a térdszög: tisztán látszik az ellazítás pillanata. Ami eddig történt: a kéz keresztbe mozgatásával és a belső oldali csípőizmokkal felhúzta lécet, mint egy rugót (ezt a mozdulatot hívja a szleng pedálnak), majd az optimális pillanatban lazította az izomtónusokat. Funkcionálisan ez a kikormányzás utolsó pillanata, és ezzel megkezdődött az élváltás.

Az élváltás megkezdéséig a terhelés a bal lábon volt (láthattuk, hogy a pedál miatt a jobb léc fel is emelkedett). A jobb oldali csípőhorpasz lazítása után azonnal elindítja (de csak utána!) a jobb oldali izomtónust a hasban és a csípőhorpaszban, elkezdi előre-felfelé lendíteni a bal térdét. A térdlendítés iránya nem gyors élváltást segíti (sőt inkább akadályozza a csípő átesését), hanem megváltoztatja a nyomatékok viszonylagos egyensúlyát, és ezzel forgást indít el a testben az óramutató járásával ellenkezően. Az élváltás úgy történik meg, hogy a törzs repül nagyjából érintőirányban, a lábak pedig ettől jobbra, miközben az egész test forog, mindez pedig történik a talajfogásig (ezt hívja a szleng pivot turn-nek, de ennek semmi köze nincs a forgatáshoz). 

Tehát a mozgás lefutása a következő volt:

• A kikormányzás végén az ívkülső (bal) léc felhúzása (meggörbítése) a jobb oldali hasizmokkal (illetve az ezek eredményeként kialakuló pedálszerű mozgás), és a bal karral (mellizmokkal).
• A felhúzott rugó villámgyors elengedése, amit kapcsolószerűen a bal kar tónusának oldása indít el, majd a hasizmok követik.
• Röviddel ezután a jobb oldali pedál elindítása, aminek hatására a törzs elkezd forogni, és a törzs kevésbé intenzíven billen át az új kanyar középpontja felé.

Ha jól megnézzük a kapuk tűzését, a következőket vehetjük észre:

• Az előző kaputól Hirscher egy gödörből jön felfelé. Nyomvonal szempontjából jobb lett volna magasabban kezdenie az ívet, de akkor hosszabban kell jönnie az „emelkedőn” a gödörből, tehát inkább a rövid utat választotta.
• Ezen a nyomvonalon viszont nem tud végigmenni élen, mert lekésné a következő két kaput. Kénytelen a piros kaput elhagyva amennyire lehet felhúzni az ívet (ehhez kell a lendítés), hogy elég magasan legyen a következő kék kapuhoz.
• Így viszont a lécek nem fognak irányban állni, így a kikormányzás végén olyan testhelyzetet kell kialakítani, hogy még a levegőben ráforduljon a kék kapu melletti irányra.

A bonyolult kombináció megoldásának kulcspontját tehát a piros kapu melletti kanyar jelenti, pontosabban annak a kikormányzása a felhúzással, és a forgás beindításával.

2. (A második, önkényesen kiválasztott kanyar)

Éppen egy akció közepébe csöppenünk bele: Hirscher egy levegős élváltásból érkezik meg. Láthatóan keresi a mielőbbi kontaktust a talajjal, és amint eléri, azonnal terhelési helyzetet szeretne kialakítani. Ezt a bal kar lenyomásával és a jobb térd hajlításával éri el.

A kapu mellett elhaladva most is feljebb akarja húzni az ívet, és az előzőhöz hasonlóan itt is a jobb térdet és a bal kart lendíti (1:12). Ebbe most a jobb kar lendítése is bekapcsolódik, utalva a jobb oldali törzsizmok intenzív munkájára.

Ugyanakkor most nem lendít akkorát a jobb térddel az élváltás megkezdését követően, mert most nincs annyira kiszorított helyzetben, szinte tisztán élen is elég magasan lesz a következő kapuhoz képest.

Érdekes összehasonlítani a két kanyar hasonló fázisát!

• Az első képen Hirscher lényegesen előrébb törekszik (a léceket kell figyelni: mindkét léc az elején van terhelve). A második képen érezhetően a sarka környékén (vagy még hátrébb) van a terhelés.
• Az első képen az élváltás közepét látjuk, és a forgásból következő sodródás miatt még sokáig nem lesz reális élhelyzet. A második képen az élváltás már lényegében megtörtént: bőven a kapu fölött már a völgy felőli éleken siklik a bekormányzásban.
• Az első képen határozottan dolgozik a lendítő bal láb, a második képen csak a szükséges stabilizáló – reflex-szerű – tónusok láthatók.

Az ív persze még most sem ideális, némi igazításra szorul. Két lehetőség lett volna erre:

• Az előzőhöz hasonlóan az élváltás közben irányba állítja a léceket.
• Növeli az élszöget, hogy rövidebb sugárra kényszerítse a lécet.

Az első megoldás itt már szóba sem jöhet: ahhoz, hogy a fellépő erők elindítsák a forgást, már kikormányzás végén – a törzsizmok ellazításakor – előrébb kellett volna jönnie. Ő viszont a léc hátulja fölött esett át: tehát az élszög növelése mellett döntött.

Az élváltás gyorsan megtörténik, az új ívbelső lábon villámgyorsan kialakul a maximális térdhajlítás. Ugyanis a nagy élszöget úgy tudja gyorsan elérni, ha a csípője mielőbb a lehető legjobban a kanyar közepe felé halad.

A bekormányzást a belső (ha úgy tetszik völgy-, tehát a bal) lábon indítja el, olyannyira, hogy mielőtt a kaput elérné, a jobb láb már a levegőben van. Ez nem az egyensúlyvesztés miatt történik, hanem a kényszer hozza: a léceket irreálisan rövid sugárra kell kényszerítenie, ehhez pedig a lehető legnagyobb élszög mellett a lehető legnagyobb terhelést kell bevetnie, hogy minél jobban meggörbüljön a sí (ráadásul a bekormányzás alatt a gravitáció a szándéka ellen dolgozik).

A legnagyobb terhelés úgy hozható létre, ha minden erőt egyetlen lábra helyez. A külsőre csak magasabb csípőhelyzet mellett lehettett volna súlyt helyezni, így elveszetette volna a nagy élszöget. Az egy lábon elhúzott bekormányzás nagyon kockázatos, de láthatóan zseniális megoldás volt ebben a helyzetben.

A jobb kar helyzetéből látszik, hogy megvárja, amíg a meggörbülő belső síléc elindítja a megfelelő irányt, és ekkor indítja el vele a támadást a külső lécre (ráadásul az erőhelyzetek is ekkor kezdenek kedvezőbbé válni, mert a gravitáció iránya lassan segíteni kezdi a terhelések kialakítását).

Összefoglalva:

• A bekormányzás alatt csak a körmozgásból származó erőket használhatta a lécek meggörbítésére, ezért az összes rendelkezésre álló erőt a belső síre irányította (pontosabban ezek egy részét kénytelen elhasználni a gravitáció ellensúlyozására), tehát a terhelés kizárólag a belső sín volt.
• Amikor már a gravitációval is gazdálkodhat (vagy legalábbis nem kell ellene dolgoznia), fenntartja a terhelést a belső sín, és az újonnan ható erőket elkezdi a külső síre irányítani (ehhez szükséges bevetni a felsőtestet is).

3. (Az előző kombináció utáni kanyar)

Az előző kanyar után folytatjuk. A kockázatos bekormányzás után sikerült végighúzni az ívet, bár kicsit kiszorítva jön ki belőle, ezért az élváltásban sodródással kellett irányba állítani a léceket. Utána viszont végre egy nyugodt kombináció érkezik, láthatóan kényelmesen síelheti végig őket. Számunkra is kellemes, hiszen végre megfigyelhetjük, hogyan rendezi a sorait és mit is csinál, ha nincs kiszorított helyzetben.

A kapu mellett előírásszerűen megy el, az ívkülső kézzel kontrollálja a nyomást a külső lábra. A kaput elhagyva jó helyzetben van a következő kapuhoz képest, nem kell igazítani az élváltáshoz, így most egy lendülettel, törés nélkül indul el a jobb kar botfelkészítő munkája, és vele együtt a pedál a bal lábbal. Nagyon érdekes, ahogy ezzel együtt a jobb kar könnyedén elindul hátrafelé („hátramarad”). Ez kinyitja a vállat, amely így kifelé néz a kanyarból (a feje az ívkülső síléc csőre felé irányul, bár tekintetével a kanyarba néz befelé).

A kifelé nyitott váll hatására a csípő is nyitottá válik, tehát a bal kanyar felé haladva a bal csípő előrébb kerül (Hirscher kis túlzással a hátát mutatja meg a következő kanyarnak). A test a csípő vezetésével nyugodtan esik át a lécek fölött, és az idő alatt lényeges változások nincsenek, a versenyző – a versenykörülményekhez képest – nyugodt tartásban megvárja az élhelyzet kialakulását (miért is kapkodjon, ha nincs ami siettesse). Fontos megfigyelni, hogy ez idő alatt a jobb kart egészen hátul tartja!

Amikor az élhelyzet kialakul, a jobb kar elindul előre a váll síkjáig, jelezve, hogy a versenyző előkészíti a terhelés adagolását. A kapu mellé érve innen agresszíven indul előre és összezár a bal karral: ez a terhelés időszaka.

Összefoglalva:

• A nyugodt, kényelmes kombinációban viszonylag magas pozícióban, kifelé nyitott tengelyekkel vált élt.
• A nyitottságot az ívkülső kéz hátrahagyásával szabályozza, de ugyanakkor ez a karpozíció lehetővé teszi a kikormányzásban az agresszív támadást (előrébb lévő karral sokkal kevésbé intenzíven tudna zárni a kikormányzásban).
• A nyitott váll- és csípőtengely segíti a gyorsabb és tisztább élváltást, sőt lehetőséget ad némi pihenésre is.

4. (Egy kompressziós lendület)

Itt egy újabb megoldással találkozhatunk a sítechnikák repertoárjából. Két kapuval vagyunk lejjebb, kétszer kellett kicsit megreptetnie a léceket, most már jó lennie sietnie, így más mutat nekünk. A szabványszerű kikormányzás végén most nem a többször látott folyamat indul el: az ívkülső (jobb) kar meg sem mozdul (azaz nem törekszik felfelé), azonban az ívbelső (bal) határozottan hátrafelé mozdul. Ezt úgy könnyebb megérteni, ha elképzeljük az ellenkezőjét: ha elöl marad vagy előre törekszik a kar, a csípőt az új kanyar irányába fordítja, ez viszont lassítja az élváltást. A hátramaradó kar kifelé (jelen esetben az óramutató járásával ellenkezőleg) nyitja a csípőt, így segítve a következő kanyar irányába való elmozdulását.

A csípő nem emelkedik meg, a térdek a derékszög környékén hajlítva maradnak. A testben látunk egy forgást, de ez most ellenkező irányú, mint amikor a reptetve sodródással igazítja be a léceket. Akkor a forgás a test hossztengelye körül zajlott, itt a forgáspont a térdeknél van. Ez egyszerűen az átbillentést kísérő jelenség, enélkül nem lehetne hajlított térdekkel átesni a léc fölött. A csípő azért nem emelkedik meg, mert így rövidebb úton kerülhet az új helyzetébe. Emellett a jobb láb hajlítása elnyeli az előző kanyarból származó energiákat, így a sízőt nem dobják az erők, végig hókontaktusban marad.

Amint a csípő a lécek fölé kerül (10:00), elkezdődik a hegyláb (bal) nyújtása, hogy a kapcsolat a léc és a talaj között folyamatos maradjon. Korábban nem volt értelme nyújtani ezt a lábat, mert a csípőt a hegy felé tolta volna el, lassítva az élváltást. A bal láb nyújtásába hamarosan bekapcsolódik a jobb láb is, így a csípő a lehető legmesszebb kerül a lécektől, segítve az erős élszög kialakulását.

Amikor a kanyarból származó erők elkezdenek megjelenni, már kezelni kell őket, így megáll az ívbelső láb nyújtása, és a bal kéz előrelendülésével elkezd hajlani a térd: elindul a pedálmozgás. Ez előkészíti a medence környékének izmait, hogy stabil szerkezetet képezzenek az ívkülső láb számára, amely így már biztosan tud támadni a fellépő erőkkel szemben. Ettől kezdve a kikormányzást nézhetjük, amely látványra tetszetős ugyan, de sítechnikailag sokkal kevésbé izgalmas.

Összefoglalva:

• A kikormányzás végén nem indít intenzív pedálmozgást a hegy felé, hanem hátrahagyja az ívbelső kart.
• Részben ennek következményeként a felsőtest kissé a következő kanyar irányával ellentétesen fordul el. Ez szükséges a gyors és tiszta élváltáshoz.
• Az ívkülső láb folyamatosan hajlik, részben azért, hogy elnyelje az előző ívből hozott energiát, részben pedig azért, hogy minél rövidebb úton jusson a csípő a következő kanyar belsejébe.
• Amikor a csípő áthalad a lécek fölött, a lábak nyújtásával biztosítja a hókontaktust és készíti elő a terhelés optimális helyzetét.
• Amint a repítőerők kezdenek meghatározóvá válni, a pedálmozgással elkezdi kontrollálni a terheléseket, megkezdődik a kikormányzás.

5. (Apró eltérések – vagy hibák?)

Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk az előző kanyart.

Hirscher ennek a kikormányzásnak a végén sokkal statikusabban kezeli mindkét karját, és a jobb láb pedálmozgása sem indul el. Ez azt eredményezi, hogy a válltengelye nem nyílik kifelé, hanem frontális marad, sőt egy kis rotáció is elindul az új kanyar irányába. A csípő nem kezd átesni a következő kanyar belseje felé, hanem a lécek fölött marad, és azokkal együtt halad kifelé. A lécek nem egyszerre váltanak élt, hanem a jobb láb már lapjára áll, amikor a bal még mindig élben van. A válltengely az elfordulás mellett kicsit be is esik (azaz a rajta átvezető vonal az új kanyar közepe felé, a föld felé mutat). Ezzel együtt a terhelés átkerül a bal lábra a jobb lábat pedig kicsit megemelve mellézárja.

A mellékelt fotón a felső kép ebből a kanyarból származik, látható a beforduló váll- és csípőtengely, és a kétütemű élváltás. A második kép az egyik korábbi kanyarból van, nyitott válltengellyel, mindkét léc lapján fut.

Az új ívkülső lécre került testsúly hamar meg is bosszulja magát: a bekormányzásban az ívkülső egyedül megterhelve nem tud elég nagy élszöget fogni (nem véletlenül indította a 2. kanyart belső lábon), így túl hosszú sugarú lenne a kanyar bekormányzása. Egy megoldás van: az ívkülső léccel megpróbál a lehető legjobban letérdelni, hogy növelje az élszöget. Csakhogy ez egy csapda: a fizika nem engedi, hogy kilépjünk a keretei közül, a csípő pozíciója csak szűk keretek között változtatható. Ha letérdel a külsővel, ezzel szembe kell mozgatni az ívbelső térdet. A kikormányzásban folyamatosan a térdszögek igazgatását látjuk.

A kikormányzásra látszólag rendezi magát, 1:92-nél már egyszerre vált élt, és a bal karja is hátul marad. De ennek a rendeződésnek ára van: a piros kaputól elég távol megy el, és határozottan késésben van. A terhelést sem tudja a precízen kontrollálni: a felsőteste túlzottan szétszórt marad. A nagyon komoly élszöggel ugyanakkor még megmenti a menthetőt. De a következő két kanyarban az élváltásnál még kénytelen felsőtesttel előretörekedni és irányba igazítani a léceket. Mindkét kanyarnál a korábban már megismert mozgásszerkezetet láthatjuk: a keresztbe lendítő volt ívkülső kar visszaengedésével és a pedál elengedésével együtt elindul a völgyláb felfelé lendítése, ami elindítja a forgást, ami szükséges a lécek irányba igazításához.

Nagyon tanulságos ennek a mozzanatnak az összehasonlítása a kompressziós lendület látszólag nagyon hasonló fázisával. A különbség elsőre nem túl nagy:

• A kompressziós élváltásnál amikor a csípő elindul a kikormányzásban a következő kanyar belseje felé, az ívkülső láb azonnal hajlani kezd, és a térdet a felé lendülő csípő nyomja össze.
• A most hátulról látható élváltásban az ívkülső láb egy darabig még nyújtva marad a csípő megindulása után, majd egy intenzív lendítéssel hatására kezd behajlani.

A különbség a következményekben keresendő: az utóbbi esetben elindul a forgás, ami segít a lécek irányba igazítani, és egyben sokkal később, egy sodródás során történik meg az élfogás.

Ez a kombináció nagyon tanulságos amiatt is, hogy megmutatja, hogy egy apró hiba hatása több kanyaron keresztül is megjelenik, de egyben az is látható volt, hogy egy ilyen klasszis versenyző milyen finom megoldásokat vet be a mentések során.

6. Kicsit később

Egy nem túl bonyolult kombinációba látunk bele, lehet, hogy pont emiatt csúszik be egy apró hiba.

Az első kockákból látjuk, hogy ő is viszonylag egyszerűnek ítélte meg a helyzetet, különben nem érkezett volna tojásban az előző kanyarból. A kapu mellett elhaladva jön előre a kar, de alaposabban megfigyelve láthatjuk, hogy nem kíséri komoly izomtónus a törzsben, a tartás viszonylag könnyed marad. (Erre a bal kar könyökének hajlított helyzete utal. Ha a felkar előre néz, de a könyök hajlított, akkor a hát felső része feltehetően laza – versenyhelyzethez mérten –, és a törzs első oldala sem dolgozik erőteljesen.) Ennek az a következménye, hogy az ívkülső láb nem kap elég terhelést.

A kis könnyelműség meg is bosszulja magát: a nem megfelelően terhelt ívkülső miatt a lécek kinyílnak, az élváltáshoz az ideálisnál szélesebb nyomon érkezik meg. Az ívkülső túlzottan a völgy felé van a csípőtől, nem akar sikerülni átesni felette. Kénytelen a terhelést a belső lábra tenni, és egy kis lépéssel visszahelyezni az ívkülső lécet.

Zsenialitását bizonyítja, hogy ez a lépés nem folytatódik, nem lesz belőle térdlendítés, hanem vissza tudja tenni a terhelést az ívkülső (leendő ívbelső, bal) lécre, és az élváltást már ezen viszi végig, a következő kanyar bekormányzására már tökéletesen helyre tudja hozni az előző kanyar hibáját.

7. (Egy nyugodt kanyar, belsőn váltva)

Síoktatóként jól esik látni, hogy a versenyző is síelő, és nemcsak a szélsőséges bravúrokra képes, hanem ha úgy hozza a helyzet, végigvisz egy nyugodt karcolt lendületet. Így történik ez ebben a kanyarban.

Már a kezdőképeken látszik, hogy hogy nem tépi szét az idegesség: a kulturáltan, alacsony helyzetben, de akciókészen tartott kezek egyértelműen könnyed magabiztosságra mutatnak. Ez csak folytatódik a kapu mellett elhaladva, ahol olyan klasszikus botfelkészítést láthatunk, hogy bármelyik vizsgázó megirigyelhetné egy síoktatói vizsgán. És ahogy illik egy ilyen felkészítés után: megtörténik a klasszikus bottűzés is.

A bottűzés után elkezd leesni a bal kar, a hasizmok tónusa is lazul. A lábak hajlításával elnyeli a kikormányzás energiáit (bár egy kicsit így is elrepül). Majd a fizika törvényeit követve a belső lábon elkezdi a bekormányzást (ha a csípő gyorsan és rövid úton esik át a következő kanyarba, a terhelés először az íbvelső lábra érkezik meg). Amikor kanyar miatt az erők elkezdnek megjelenni, elindul lefelé a bal kar, és ezzel együtt a jobb oldali hasizmok és a csípőhorpasz elindítja a tónust a pedálmozgáshoz. A belső térd hajlítása és a külső kar előre-lefelé elmozdulására kerül a terhelés az ívkülső lábra.

8. (Egy nehéz kanyar)

A bukkanón áthúzott kanyar kikormányzását Hirscher végigküzdi.

Az egyenetlen talajon hiába küzd, nem tud határozott terhelést tenni az ívkülső síre. Tanulságos megfigyelni, hogy amikor a terhelés a belső lábra kerül, az ívkülső mindig hátramarad (hoké); amikor pedig sikerül terhelést tenni rá, visszajön előre a normális pozíciójába.

Az gyors és határozott élváltáshoz az ívkülső sí határozott terhelésére van szükség. Ezt a tézist itt igazolva láthatjuk: nem indul el a csípő átesése, mert nincsenek meg az ehhez szükséges erőhelyzetek. Kénytelen páros botlendítéssel és a bal láb lendítésével elindítani az élváltást.

Utána már a tőle megszokott precizitással rendezi a sorait.

A tanulságok

Hirscher mozgásából véleményem szerint az látszik, hogy ha csak teheti, és a körülmények nem kényszerítik másra, igyekszik tisztán átesni a lécek fölött, élről-élre váltani. Nagyon finom a mozgásintelligenciája, ezért pontosan érzi a fizika által írt leckét és a saját képességeit. Nyugodt helyzetben kihasználja a kanyarban rendelkezésre álló óriási energiát és nagyon ügyesen alakítja erőkké és mozgássá, így lehet igazán gyors az élváltás. A sodródással, reptetéssel irányba igazított (pivot turn) kanyarokat csak olyan helyzetben használja, amikor már nincs más megoldás: ez nem is csoda, ez sokkal lassabb, mint az élen való váltás. Ha lehet, a volt ívkülső – leendő ívbelső – lábon váltja az élt: ez is érthető, fizikailag ez a logikus. A másik lábra csak akkor lép át (és lendít a leendő ívbelső lábbal), ha el kell indítania a forgást: ez a kiszorított helyzetek kényszermegoldása.