2012.01.25. | Ozsi
Tavaly februárban a 2011-es alpesi VB-ről írt cikkemben már utaltam rá, hogy nagy változás következett be a műlesiklás sítechnikájában, és hogy szerintem többen lesznek, akik a látszatot fogják lemásolni a lényeg helyett. De azt nem gondoltam volna, hogy az alpesi sísport élvonalában dolgozó szakemberek nagy számban esnek át a palánkon.
A legendás „Nachtslalom” legnagyobb tanulsága legalábbis számomra ez volt. Nem hittem a szememnek: a világ legjobb síelői mintha átléptek volna a kabarék világába. Kis túlzással a 2000-es évek elejének funcarvingra áhítozó amatőr síelői jutottak eszembe, amikor cerkófmajomszerű tartással keresték a kezükkel a havat. Persze ez nem az ő hibájuk, hanem az edzőiké. A mozgásukból egyértelműen látszik, hogy tanult mozgással állunk szemben, mégpedig olyannal, amelyik még nem épült be tökéletesen a mozgásrendszerükbe.
Az (ir)racionalitás térnyerése
Az elmúlt időszak nagy váltása előtt a versenyzők páros botozást használtak, a kapu elütése és az esetleges bottűzés után visszaemelték a volt ívkülső kezet. Ez a mozdulat viszont a törzs izmainak tónusával járt.
- Az egyik újdonság abban állt, hogy a kapuvétel után a versenyző elengedte a kikormányzás kemény izomtónusát a hasizmok táján, aminek látványos mellékhatása az volt, hogy a kéz leesett és néha extrém módon hátrakerült. A törzsizomtónusok ellazításának eredményeként a csípő a törzshöz képest torziósan ki tudott fordulni a test pedig sokkal gyorsabban esett át a lécek fölött. A kifelé futó csípőnek köszönhetően a lécek messze kerültek a súlyponttól, amely a legrövidebb – és egyben a leggyorsabb – úton rohant a völgy felé, a lécek pedig az élükön futva meg tudták kerülni a stanglit. Ilyen módon láthattuk síelni pl. Grange-ot.
- A másik – részben hasonló – stílus esetében a lehető legkorábban a lehető legnagyobb élhelyzetet alakították ki. Ennek során a kapu környékére érve a kéz is leért a hóra, sőt amikor már gyanítható volt, hogy nagy lesz az élszög, akkor már egyes versenyzők keresték a hókontaktust a kézzel (de csak akkor), ugyanis így a repítőerők által meghatározottnál nagyobb élszöget lehet kialakítani a harmadik támasztási pont kihasználásával. Érdekes módon ennél a stílusnál a bekormányzásban volt egy reptetés-sodródás, de inkább csak mellékhatásként, ugyanis annyira magasra lehet így húzni a kanyart, hogy a megfelelő irányhoz már rá kell forgatni a lécekre. Viszont hibázás esetén annyira magasan van a kanyar, hogy még mindig van idő a korrekcióra. Ezt a stílust leginkább Lizeraux képviselte (találta ki?).
A fentiekből következik, hogy az új stílus(ok) leglátványosabb eleme a karok mozgásában volt, bár a lényeg szempontjából csak egyik eleme volt a síelésnek. Tehát gyanítottam, hogy néhányan be fognak dőlni a látszatnak, de rémálmaimban sem merült fel, hogy ennyien, és főleg az edzőkről tételeztem volna fel, hogy jobban értik a símozgások lényegét. Lássunk néhány jellemző pontot a schladmingi versenyről:
A versenyzők egy része fegyelmezetten, tudatosan alacsonyan tartott kézzel síelt, sőt sokszor lehetett látni, hogy kifejezetten lefelé nyomja a kezét. Jelen pillanatban erre nem tudok racionális magyarázatot adni. Ez is növeli a törzsizmok tónusát, akárcsak a feleslegesen magasan tartott karok (bár másik izmokkal van összefüggésben). A súlypontot is kedvezőtlenül befolyásolja, az élváltást lassítja, a lécek oldalra való kifutását gátolja. A látványból azt lehet érezni, hogy az az edzői utasítás van érvényben, hogy ne tartsa magasan a karját, és ezért inkább lenyomja. Ez abból látszik, hogy felkar szöge nem változik érdemben, a lefelé nyomás a könyök nyúlásával következett be. A kanyar lendülete egyáltalán nem hat a karra, tehát a tudatos kontroll miatt történik így.- A lenyomott karok elég szembeötlő stílusbeli változást jelentenek, de ennél sokkal extrémebb jelenséggel is találkozhattunk: számos versenyző aktívan törekedik a karjával elérni a talajt. A fent idézett jóslatom nem jött be tökéletesen. Akkor azt gyanítottam, hogy a versenyzők lengetni fogják a karjukat, egyfajta túllihegett sífutó karmozgást bemutatva. Ehelyett egyrészt megjelent az alacsonyan tartott karok értelmetlen divatja, másrészt összeházasították Grange-ot Lizeraux-val (na nem abban az értelemben): A leengedett karral megpróbálnak egy harmadik támaszt kialakítani. Eközben persze nem vették át sem Grange sem Lizeraux síelésének lényegei elemeit.
A fenti képeken Kostelic és Byggmark is határozottan lenyúl a talajra. Kostelićnél különösen vicces, hogy nem éri el a talajt, így csak keresi (5. fázis). Nem minden kanyarban próbálkoznak ezzel, hanem többnyire a közepes nehézségűekben (ahol elég nagy az élszög, de nem annyira kiszorított a helyzet, hogy elvonja a figyelmet): ez arra utal, hogy mostanában kezdték el tanulni ezt a mozgást, de még nem épült be a mozgásukba. Ilyen felvételt nem csak náluk találhatunk, számos másik versenyző is próbálkozott vele.
Mi is a rossz ebben a megoldásban? Ahogy korábban már írtuk, a „feltalálóknál”
- a kar leesése a törzsizmokkal való összefüggésben, azok ellazulásának a jeleként és szabályozásaként jelent meg;
- a kéz harmadik támaszként akkor ért a talajra, ha már kialakult (vagy majdnem) kialakult a megfelelő élszög.
A kar passzív leesése az izmok ellazulásának köszönhető, aktív lenyomása viszont törzsizommunkával jár. Nem kell hosszasan magyarázni, hogy ez két egymással ellentétes dolog, bár a látvány némileg hasonló.
A már kialakult nagy élszöggel természetesen jár az, hogy a kéz a hóra kerül, és ha már ott van, akár képezhet egy támasztékot is. Ráadásul ahhoz, hogy ne érjen le a kéz, el kellene emelni az útból, ami kontraproduktív izommunkával járna. Ha viszont a talaj közelébe sem kerülő kart megpróbálják lenyomni, a válltengely beesik, ami a csípő kifelé mozdulásával jár együtt. Ez csökkenti az elérhető élszöget, ráadásul a belső síléc felé nyomja el a terhelés elosztását.
Ideális esetben a kikormányzásban az ívbelső oldali törzsizmok összehúzódásával (pedál) az ívkülső oldali kar lefelé-előre mozdulása jár együtt, így alakul ki az ideális terhelés és a maximális élszög párosa. Az ívbelső oldali kar lenyomása ezzel pont ellentétes izomműködést okoz a törzsben, nehezíti az ívbelső oldali has- és csípőhorpasz izmok összehúzódását. Ráadásul mivel ez a mozgás egyáltalán nem illeszkedik a fellépő erőkhöz, hanem egy tudatos „műmozgás”, az időzítése is esetleges (pontosabban nincs „timing” pontja). Kostelićnél jól látható, hogy már el kellene kezdődni a csípő átesésének, de ő még mindig a talajt keresi a hegy felőli kar lenyomásával.
Szilveszterkor Innerkremsben a horvátok szlalompályában edzettek mellettünk, tudomásom szerint Kostelić is ott edzett. Néhány versenyzőnél láttam, hogy szabad síelés közben még a lapos szakaszokon is úgy síeltek, hogy minden kanyarban talajt érintettek az ívbelső karral. Akkor sem tetszett, de azt hittem, hogy csak néhány fiatal srác próbálgatja, amit néhány világkupás versenyzőtől látott. Ezen a versenyen egyértelművé vált, hogy nem egyéni kísérletezést láttam, hanem tudatosan edzésprogramba építettek egy technikai hibát, és ezt az egészet ráadásul néhány versenyző mozgásának félreértése okozhatta.
A félreértések elkerülése végett: nem a horvátokat vagy Kostelićet szeretném ezzel piszkálni, hiszen úgy tűnik, hogy ez a félreértelmezés járványként terjed még az élmezőnyben is, számos ország versenyzőinél láthatjuk.
Grange
Ha már többször emlegettük Grange-ot, szenteljünk pár sort neki is. Idén a megszokotthoz képest gyengén muzsikál. Hogy ennek van-e köze a nyári vállműtétjéhez, alighanem csak ő tudná megmondani. Saját bevallása szerint jó formában van, csak még idő kell neki.
Ezen a versenyen Grange sítechnikája is nagyot változott, de pont az ellenkező irányba. Neki tavaly az volt az erénye, hogy nem erőlködött feleslegesen visszatartani a stanglit elütő volt ívkülső kart, így a megfelelő pillanatban ellazultak a törzsizmok és nem gátolták meg a csípő haladását a völgy felé.
Most viszont a kapuvétel után kifejezetten erős kontroll alatt tartja ezt a kart: a képen a bal karja a 4. fázisban könyökben előre van nyújtva, a csukló felfelé feszített. A képen nem látszik pontosan, de nagy valószínűséggel a talajra szorítja a bot hegyét ezzel a mozdulattal. A verseny alatt gyakorlatilag soha nem kerül a képen láthatónál mélyebbre és hátrébb a karja. Ez teljesen más stílus, mint a tavalyi síelése, a csípője folyamatosan szembe fordul a kanyarral, eltűntek a torziók az élváltásban, és emiatt nem élen vezette a síléceket a bekormányzásban, hanem rendre sodródással.
A győztes: Hirscher
Hirscher nyerte a versenyt, Forma-1-es kifejezéssel élve: rajt-cél győzelemmel. Az első futamban elsőként indulva első pozíciót szerzett, majd a második futamban a megfordítottak közül utolsóként futva megnyerte a versenyt. Pontosabban nem megnyerte, hanem a többiek hagyták megnyerni neki. A sielok.hu fórumában tavaly már szóba került egy edzésvideója alapján, hogy akkor lesz esélye komoly eredményre, ha a felsőtestének és a karjainak munkáját könnyedebbre alakítja. Ez idénre megtörtént: ő most azt síelte a felsőtest szempontjából, amit Grange tavaly, ugyanakkor nem vette fel a mezőny nagy része által bevezetett manírokat. Többnyire persze ez a siker receptje: jó mozgáskoordinációs képességek, logikus, letisztult sítechnika (és a győztes személyiség...). Fejlődnie még kell, ugyanis aszimmetrikus a karmunkája, de reméljük ezzel az edzői is tisztában vannak (bár a mezőny által nyújtott produkciók alapján ebben kicsit szkeptikus vagyok).
És végre kilépett a szürkeségből: a győzelmi büdösbogár-tánc igazán ütős volt!
A nap sztárja: Yuasa
Bár végül „csak” 5. lett, mégis tőle harsogott a facebook: „Hú, a japán mekkorát jött!”. És tényleg. Vajon mi volt a titka?
Először is szögezzük le: szerintem ez nem egy tipikus japán síelés volt. Ahhoz képest túlságosan vízszintes volt a válltengely, túl gyakran alakult ki csípőszög. Egy másik szempontból nézve azonban mégiscsak japán síelés volt. A 2011-es Interski Kongresszuson tudhattuk meg, hogy a japán sítechnikában központi szerepet játszik a mélyen fekvő törzsizmok szerepe.
A biomechanikailag megalapozott síelésnél az az ideális, ha a síelő minél differenciáltabban tudja egyidejűleg bizonyos izmait ellazítani, másokat működésbe hozni. (Tévesen szokták ugyanis sokan azt gondolni, hogy az élváltás közbeni ellazulás az egész test ellazítását jelenti: ez fizikai képtelenség.) Minél magasabb valakinek a mozgáskoordinációja, annál jobban tudja ezeket az egymással egyébként ellentétes előjelű izommozgásokat összehangolni. A síelésnél pl. az élváltásban a combizmok még óriási terhet viselnek, miközben az egyik oldali derékkörnyéki törzsizmok már ellazulnak, miközben a vállkörnyékén közepes erős tónus marad.
Yuasa ezt a fantasztikusan magas szintű összhangot hozta most (más japánt most ezen a színvonalon nem láttunk, így egyelőre nem merek általában beszélni róluk). Tavaly Grange-tól láttunk gyönyörű éles bekormányzásokat, amelyekkel együtt járt a csípő torziós elfordulása. Ez a jellemző most Yuasa-nál volt látható. Az innovatív különlegesség, amivel ezt ő megfűszerezte, a rendkívül gyors, rövid ideig tartó rotáció volt.
Nincs az elegendően komoly elismerés, amivel ezt az élváltást jellemezni tudnám. A mozgáskoordináció mesterfoka, amit Yuasa itt mutatott. Az adelbodeni óriásműlesiklás alapján már szó volt az élváltás-bekormányzás környékének forgató mozgásáról: a síelő a kapu felé forgatja a síléceket, de ezt csak úgy lehet megtenni, hogy egy hasonló tömeget az ellenkező irányba forgat, azaz a vállával kifordul a kanyarból.
Yuasa ugyanazt a fizikai elvet kihasználva az ellenkezőjét teszi: ő kifelé futtatja a síléceket (a csípőben kialakuló elcsavarodással – torzióval –, akárcsak tavaly Grange), és hogy ezt minél agresszívebben tehesse meg a felsőtestét az ellenkező irányba – a völgy felé – forgatja (ez a rotáció). A rotációhoz felhasználja a karjait is. Ez azért rendkívül nehéz mozgás, mert a csípő torziós kiengedéséhez a derék tájékán el kell lazítani az törzsizmokat, mert különben visszatartanák a csípő elfordulását, de közben a váll környékén és a mellkason pontos és viszonylag intenzív izommunkára van szükség. Ha ezt összevetjük a japán síiskola mély törzsizmokra koncentráló gondolatvilágával, észre kell vennünk az összefüggéseket.
A győzelemhez nem elég egy tényező: ha Yuasa más területeken és kapukombinációkban is felfejlődik, komoly veszélyt fog jelenteni a mostani menőkre, ugyanis a rotáció és torzió összekapcsolása biomechanikai szempontból feltétlenül hatékony és logikus mozgássor, ugyanakkor a mély törzsizmok mozgáskoordinációs fejlesztése nem pár perces egyszerű feladat. Emiatt ez a megoldás szerintem rövid időn belül nem terjed el rohamosan.
És a világkupában tevékeny szakemberek teljesítményét látva jó esély van arra is, hogy ezt torzió nélküli karlendítéses rotációvá alakítsák, növelve Yuasa esélyeit...
Ha tetszett vagy hasznosnak találtad, légy ismerősünk:
vagy oszd meg másokkal is:
No, első vagyok? :-) (mások gondolom síelnek, nem gép előtt kínlódnak...)
Jó lett, teljesen logikus, amiket írsz.
Az erőltetett hóelérést belső oldalon sajnos pontosan ismerem, nekem is egy valahogy felszedett hülyeségem. (ha emlékszel a förtelmes kapruni videómra, ott sokszor látszik)
Nálam túlzott belső sí terhelést szokott okozni (de olyan igazi rondát :-) -, de ez úgy ahogy van, irtandó. Itt persze amatőr sízésről írok, amit ezek a srácok éreznek, arról fogalmam sincs.
Yuasa rotáció érdekesek.
Azt már le se merem írni, hogy -pályában sízni nem tudóként- már többször tököltem azon, hogy vajon miért nem használják ki szlalombank jobban a rotációt. Persze annyira mások az erők, dinamikák nálam, mint náluk, hogy arról fogalmam sincs...
Köszönjük, profi, tanulságos elemzés ez is.
A lenyúlás egyszerű hülyeség. Én csak azt nem értem, hogy ilyen profik hogyan bírták ezt benyalni...
A rotáció sokszor megjelent már, de szerintem mindig azért kopik ki, mert nagyon nehéz jól végigcsinálni. A megindításánál is lehet egy ellenforgás a test egyéb részeiben (és így pl. ilyenkor csökkentheti az élszöget), és a végén is kezelni kell az elindított impulzust. Így gyakran több a hátránya, mint az előnye.
Yuasa viszont nagyon profin rakta össze az időzítéseit és nagyon jó a törzsizomatának a koordinációja, mai a rotáció másik kulcseleme. Ez egy speciális dolog, másoknak nem fog ilyen jól állni szerintem.
Az ivben való ellen rotáció nem nehezíti meg az élváltást? Nem láttam a vesenyt sajnos, de az idén több szlalomban kerestem a tavalyi Grange-os lazaságot, hanyasgásot de nem találtam...Tavaly stílusváltásról beszéltek főleg a német meg az angol bemondók, és mára mintha felszívódott volna.
Helyette vannak a tünetek. Nem csodálkoznék ha a botgyártók előállnának kis hótalpakkal az ökölvédő külső részére hogy a kéztámasz során keletkező surlódást csökkentsék...
A lesíklásban bezzeg kevesebb a kamu..:)
Van már ilyen kütyü a bothoz...
A rotációnak mindig van egy ellenhatása, vagy egy támaszkodási pontban vagy egy ellenkezőleg forduló tömegben. Lassíthatja az élváltást, ha rossz időzítéssel következik be; ezért sem tudják sokan eredményesen megcsinálni. Viszont a völgy felé forduló felsőtesthez képest a kifelé csavarodó csípő és láb (torzió) magas kanyart eredményez, ami a versenyben nagyon előnyös. (Érdemes megnézni, hogy Yuasa léce hova felfut az élváltás után.)
Úgy lehet kiküszöbölni, hogy nagyon lazán kell átesni az élváltásban, hogy biztosítva legyen a gyorsaság. Ennek viszont ellentmond a rotáció aktív izommunkája. A nagy talámány itt az, hogy:
Nagyon finom dolgok itt már ezek, de ha jól értelmezem akkor Yuasa esetében egy vállból (is) indított forgatás bocsánatos bűnéről beszélünk, amit ő szerencsésen és ügyesen tud alkalmazni?
Ezt csak azért kérdezem, mert bár tudom, hogy vállból nem indítunk oktatásnál forgatást, én azért mégis meg szoktam mutatni a tanítványoknak egy-egy kör erejéig, hogy milyen az, amikor a felsőtestünket 180 fokos elforgatással, teljesen a hegy felé forgatjuk egy neutrális hóekében úgy, hogy a felsőtest mindig a hegy felé nézzen.
Most csak azért vagyok egy picit tanácstalan, mert az utóbbi idők olvasmányaiból nekem az jön le, hogy a forgatást, mint amúgy a sízésben eddig rendesen üldözött, de akár létezhetőnek is nevezhető elemet mintha egy picit rehabilitálták volna.
Szóval akkor most szabad-e forgatni, és ha igen milyen módon, és mennyire?
Mondjuk nekem az a véleményem, hogy ha egy bármilyen mozgásképlet létezik sílécen, akkor ha nem ront nagyon a síélményen, akkor néha be lehet vetni, már csak a mozgáskoordináció javítása érdekében is. Még akkor is, ha az speciel egy rossznak minősített mozgás. Ez persze nem azt jelenti, hogy hosszú kilométereken át üljünk be hátulra a bakancsba, és engedjük le a fenekünk alá a botos kezünket, de néha hülyéskedésből megengedhetünk magunknak néhány olyan mozdulatsort, amit amúgy máskor vehemensen elítélünk. Ha attól történetesen jobban esik a sízés, nagyobb az öröm-faktor.
Remélem nem voltam nagyon félreérthető. :)
Amúgy azt meg nagyon élvezném, ha egyszer valaki ilyan alapos magyarázatok mellett tanítana meg rendesen kapuzni(buckázni/telemarkozni/óriásműlesiklani/stb.).
Ha egyszer majd csilliárdos leszek majd jól kibérelem valamelyikőtöket egy teljes hétre. Vagy szezonra. :o)))
hópapa
http://siorultek.blog.hu
Én ezt nem nevezném forgatásnak. Igazából nem a lécek irányának megváltoztatása a szándék, hanem az, hogy még inkább kifelé fussanak. Ezt teljesen más, mint amikor az amatőr síelő a kikormányzás végén ráránt vállal, remlélve, hogy befordulnak a sílécei. Ha vállal kell rántani, akkor a kikormányzás végén már rossz volt a testtartás, Yuasa viszont egy nagyon jó kikormányzásból kifelé jövet indítja el a rotációt.
A mi felfogásunkban az élváltásban és a bekormányzásban tartjuk rossznak a forgatást, a kikormányzásban viszont helye van. Viszont akkor is csak úgy, hogy a fizika (sebesség, sugár, lejtőszög stb.) meghatározta élszögön nem szabad változtatni, hanem az adott élezés mellett kell megvalósítani.
Abban egyet értek, hogy – főleg az amatőr síelésben – az élmény a meghatározó. Ezzel csak az a baj, hogy relatív. A meg nem kapott, a soha meg nem tapasztalt éélményt nehéz figyelembe venni. Rendszeresen szóba kerül egy-egy kurzuson, hogy egy jó forgatás mekkora élményt ad. De aki világéletében csak a feneke meglendítésével, a bekormányzásban, lapon forgatott, ezt nem tudhatja ezt, tehát akkor az élmény szempontjából helyesen síel. Amikor pedig megtanul helyesen forgatni, és egy fekete pályán durva élszögekkel, komoly erőket érezve síel, de a sebessége kontrollált és visszafogott (a múlt héten hangzott el: „magamtól biztos nem jöttem volna így itt”), akkor az addig élményszerűnek és helyesnek tartott síelés leértékelődik és helytelené válik... Hol is van itt az igazság?
Az utolsó bekezdésedhez:
Szerintem nem vagyunk drágábbak, mint bármelyik síiskola, de persze a síelés nem olcsó sport...
"persze a síelés nem olcsó sport..."
Ezt magyarázom a kölkömnek pelenkás kora óta, hogy ha nem akar 7végenként a lúzerekkel popcornt zabálva a tévé előtt ülni, akkor tanuljon, hogy legyen pénze oda menni, ahová csak akar. Ha már én nem tudom őt most Alpe d'Huez-be vinni. :o(
hópapa
http://siorultek.blog.hu
Egyrészt offtopic, másrészt reklámozni sem akarok ilyesmit, de múlt kedden a lányom akarata győzött és lécre állt, sőt csúszott és kanyarodott a Nanook műanyagpályáján, ma meg már kiverte a balhét, hogy síííí, síííí. Ha így folytatja, két éves korában már síel a bóják között kanyarogva, de beszélni még nem tud... De pont a pénztárcaügyek miatt azon gondolkodom, hogyan tereljem el a gondolatait másfelé!