„A szerkezetben a működés a legszebb.”
Szentágothai János

Igen. Nagyon? Nézőpont kérdése.

Amikor tanulni akarunk valami újat, mindig reménykedünk benne, hogy egy olyan egyszerű, ámde frappáns trükköt fogunk hallani, ami egyértelműen és alaposan megváltoztatja a mozgásunkat. Ezt szoktuk meg a reklámokból, és ezt sulykolják a Bob vagy Pam tanácsaihoz hasonló internetes síoktató videók. Pedig a valóságban a dolgok egyrészt nem ilyen látványosak, másrészt nem ilyen egyszerűek.

A versenyzők mozgásának elemzésekor is könnyen elkap bennünket a kísértés, hogy leleplezhetünk valami nagy titkot. Így jártam én is a karácsonyi Rock Fest láttán. A versenyt a felétől láttam, és megragadtak a fantasztikus kameraszögek, ezért is kezdtem el dolgozni a felvétel számítógépre való átpumpálásának technikai hátterén. Aztán mire érdemben hozzájutottam a felvételek kikockázásához, már bekerült a sorba az adelbodeni óriásműlesiklás is.

Amelyiket megint csak a felétől láttam. Pontosabban akkor sikerült először a képernyőre néznem, amikor Benni Raich már a menete első harmadán túl volt. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy az idény első felében látható mozgása alapján a magam részéről leírtam Raichot. Féloldalas volt, védte a sérült térdét, igyekezett kikerülni a peremhelyzeteket (persze az általuk megsíelt dimenziókhoz képest kell érteni). Adelbodenben viszont Benni Raich bebizonyította, hogy igazi mozgászseni: a kényszerű óvatosságot finomsággá alakította, a hátrányából erényt kovácsolt.

Végül tehát úgy alakult, hogy a két versenyt együtt néztem meg, és kiderült, hogy egy folyamatba illeszkednek. Eredetileg azt terveztem, hogy a megszokott módon kilassított, kikockázott elemzést készítek egy-egy mozgássorból, de rájöttem, hogy ebbe itt most alighanem beletörne a bicskám.

Vannak ugyanis olyan mozgáselemek, amelyek pontosan leírhatók és megmutathatók (ezzel a céllal készítem a téli olimpia feldolgozását). De a mozgásokat a versenyző akarata vezérli, és sokszor a szándékok, az elővételezések fontosabbak, mint maga a konkrét mozgás. Ezeket a szándékokat viszont inkább csak érezni lehet, látni alig-alig, egyfajta speciális empátiára van hozzá szükség. A videókat nézve azt kellett észrevennem, hogy az egyik legfontosabb ilyen újdonság nem a konkrét sítechnikákban volt, hanem a szándékokban. És ez talán fontosabb, mint egy konkrét sítechnikai változás, mert a versenyzők hozzállását mutatja, amelyet csak lekövet a sítechnika. Persze azért volt sítechnikai érdekesség is, így az sem maradhat ki az értékelésből.

Nézzük a változásokat!

Élváltás-bekormányzás: sodródás, forgás, forgatás vagy élezés

A kapu tűzése szerint a kanyar elejére a versenyzők többféle megoldást is választhatnak. Ha csak lehet, a leggyorsabb utat használják, azaz megpróbálják élen vezetni a síléceket. Csakhogy a kapuk tűzése nem kétállású kapcsoló: nem úgy van, hogy az egyiket be lehet venni élen, a másikat meg már nem. Vannak kombinációk, amelyek egyértelműen végigsíelhetők élen, vannak amelyeket képtelenség élen megsíelni, de egy jó részükben a versenyző választja ki az általa optimálisnak tartott megoldást.

A fenti kombinációban pl. Romed Baumann sodródást használ, Benni Raich élen megy.

Mindegyiknek van előnye és hátránya, de nagy vonalakban az éles megoldás a nehezebb, a sodródásos nevezhető a "biztonsági" megoldásnak. Így van ez akkor is, ha tényszerűen tudjuk, a nagy sebességű oldalirányú sodródás sokkal kockázatosabb, mint az élen való bekormányzás. Csakhogy ha a versenyző az élen való bekormányzást választja, már nagyon kevés korrigálási lehetősége van az irányon, és ehhez is rendkívül magasszintű sítechnikai tudásra van szükség. A sodródásos megoldásban sokkal több eszköz van az irány kiigazítására, ezért is választják többen. Ez alól talán Simoncelli a kivétel, aki annyira precízen tudja kontrollálni a sodródását, hogy az átlagnál többször használja ezt a megoldást. A másik véglet Hirscher, Ligety, Feuz, akik sokkal gyakrabban az élhasználatot választják.

A sodródásos irányváltoztatásoknál a síléc minden esetben elveszti a kontaktust a talajjal, különben az irányának megváltoztatása fékezéssel járna. A talajfogás után hosszabb-rövidebb sodródás alakul ki, amelyet élfogás követ.

Aki szorgalmasan olvassa a korábbi elemzéseket, az pontosan tudja, hogy a versenyzők viszonylag ritkán forgatnak, sokkal gyakrabban használják azt a megoldást, hogy a kikormányzás végén meglévő energiákat a testhelyzeteik kialakításával forgásra használják fel (néhány erre szolgáló módszert is leírtunk).

Ezen a két versenyen változás állt be a sodródásos irányváltoztatások arányában: többször kifejezetten a léc hosszanti középpontja körül, a testhez képest izommunkával forgatták irányba a léceket: ezt már a klasszikus definíciók szerint forgatásnak is lehet nevezni (nem nevezném annak a síoktatás szempontjából, mert ez messze túlmutat a síoktatásban racionális kivitelezési színvonalon). Ez is az élváltásban történik, és ez is a talajjal való kontaktus elvesztésekor. Ebben a helyzetben csak úgy lehet a lábakat elforgatni, hogy egy hasonló tömeget az ellenkező irányba forgatunk. Ez azt jelenti, hogy a lábak és a sílécek a kanyar felé fordulnak, míg a törzs kifelé fordul a kanyarból, létrejön egy elcsavarodás. Minél jobban be kell forgatni a síléceket, annál jobban kifordul a törzs. (Ez volt az fizikai alapja a régi „ellenvállas” sítechnikának, de az a lécek hiányosságát volt hivatott ellensúlyozni.)

Az idény közepe óta egyre gyakrabban lehet látni nyitott válltengellyel való élváltást (tehát amikor váll az élváltáskor kifelé néz a kanyarból, nem pedig szembefordul vele), amely jól alátámaszthatóan pozitív hatású. Ehhez képest (vagy ezzel összefüggésben is) jelent most meg a gyakori forgatás az élváltásban, amelynek az időnként extrém kifordulásaival kapcsolatban vannak kétségeim. Ezen még gondolkozni kell elemezni, kipróbálni sokszor, figyelni a versenyeket, és majd kiderül, hogy csak egy kísérlet vagy hosszabb távon is megmarad. Annak mindenesetre nagy az esélye, hogy ezeket a mozgásokat Davide Simoncelli ihlette. Így az is kérdéses, hogy mennyire lesznek sikeresek velük azok, akik nem rendelkeznek az ő mozgáskoordinációjával.

Élváltás: agresszivitás vagy lágyság

Az emberben az a sztereotípia él, hogy az alpesi síversenyző kemény és brutális, igazodva az extrém sebességhez és körülményekhez. Aztán eszünkbe jut Hirscher és Ligety, Vonn és Schild, vagy az öregebbeknek Stenmark. Róluk viszont a finom, folyékony, lágy jelzők jutnak az eszünkbe. Akkor most hol van a keménység? Ott van, csak nem biztos, hogy a megfelelő jelekre figyelünk.

A versenyző időnként kénytelen azonnal kemény reakciókat adni (pl. a kikormányzásban a növekvő erőkre, egy-egy megcsúszásra stb.). Máskor viszont ehhez képest sokkal korábban elő kell készítenie egy-egy izomfeszülést. Ennek a jellemző helye a kikormányzás vége és az élváltás, amikor izomfeszülésekkel előkészíti az élváltásban a robbanást, majd az élváltásban már a talajfogásra, az első élhelyzetekre vételezi elő az izmait a megfelelő anticipációval.

A gyengébb képességű versenyzők nehezen nőnek fel az elővételezések széles skálán mozgó lüktetésére, nem tudják hajszálpontosan megbecsülni a kanyar egyik szakaszában, hogy mi fog történni egy pár tizedmásodperccel később. Mivel az élváltás környékén van a legtöbb változás, akkor válnak el időben egymástól legjobban a történések és hatások, itt jelennek meg leginkább a tudás- és képességbeli különbségek.

Nagyobb izomfeszülésekkel síeli végig ezeket a szakaszokat az a síelő, aki kevésbé tudja megbecsülni az izomfeszülései későbbi hatását, akinek az izmai, a mozgáskoordinációja nem képes a rendkívül precíz, gyors ellazulásra. A könnyednek megítélt versenyzők semmivel nem puhábbak. Csakhogy nem tartanak fenn egy rettenetes izomtónust akkor, amikor nincs rá szükség. Viszont az élváltásuk gyorsabb lesz. Ennek az az oka, hogy az élváltást nagyrészt az előző kanyarban összegyűjtött energia robbanása végzi. Akárcsak a felhúzott íjat sem lassan kell visszaengedni, itt is visszafogja a gyorsaságot a felesleges izommunka. Ráadásul komoly izommunkát ellazult állapotból lehet végezni, tehát aki nem lazul el az élváltás során, az gyengébb és kevésbé pontos izommunkát fog végezni. A látszat persze más, hiszen a végig feszülő izomgolyó benyomása a nagyobb erőt sugározza, de ez csak illúzió.

Ezen a két versenyen ennek felismerése egyértelműen megjelent: a versenyzők jól láthatóan törekedtek a lazább élváltásokra. Az is látszik, hogy ez tudatos törekvés. A korábban kemény mozgású versenyzők egyes kapuknál időzítési problémákkal küzdöttek, sokszor nem tudtak mit kezdeni a testükkel az élváltás közben. Többször lehetett látni, hogy a kapu mellett elhaladva mintaszerűen előrezárnak a karok, utána a tónus lazulásával elkezdenek leesni. Majd a páros karlendítéshez elindulnak felfelé, de aztán beugrik az edzői instrukció, és megint leesnek. És ott várnak, hogy mi is lesz. Ez a mozgássor egyértelműen mutatja, hogy valami új kezd megjelenni, amit még nem sikerült beilleszteni a rendszerbe.

Önmagában a laza élváltás előnye nem motiválta volna a mezőny nagy részét az idény közbeni módosításokra, ezt elvet már évek óta lehet tudni. Kell, hogy legyen ennek más oka is. Itt csak találgatni tudunk, de nagyon valószínűnek tartom, hogy benne van a fejekben a következő idény hosszabb rádiuszú síléce. Egy dolog biztos ennek a fényében: azzal a léccel sokkal kevesebb kanyart lehet végigvinni élen, több lesz a sodródás. Simoncelli azért fontos ebben a kérdésben, mert a nagyon finom talajfogása miatt versenyképes az éles kanyarokkal szemben.

Tehát a változás középpontjában a finom bekormányzás állhat. A bekormányzást nagymértékben befolyásolja az előző kikormányzás, mégpedig a következők szerint:

• A versenyző keményen kirobban az előző kanyarból, és keményen becsapódik az új kanyarba. Ez nem a finom megoldás, nem is a rendkívüli mozgásintelligenciával rendelkező versenyzőktől szoktuk látni. Vagy csak olyankor, ahol ez a tökéletes megoldás: ahol biztosan lehet tudni, hogy milyen módon kell továbbvinni a következő kanyart (általában élen), vakon is biztosra lehet menni.
• A versenyző kifinomult elővételezési képességekkel (anticipáció) rendelkezik, olyan kikormányzást épít fel, amiből szinte törvényszerűen következik a következő bekormányzás. Szinte biztosan a helyzetnek megfelelő mértékben ellazult, könnyed élváltás lesz. A könnyed fázis végén ugyancsak elővételezéssel elkezdenek felépülni azok az izomtónusok, amelyek szükségesek lesznek az élfogáskor fellépő erők miatt.
• Az élváltás végén, a bekormányzás során az aktuális körülmények folyamatos felmérése (letapogatása) zajlik, a testtartások és az izomfeszülések pedig folyamatosan alkalmazkodnak ehhez.

Hát ezt a harmadik változatot eddig a versenysportban nemigen láthattuk. A profi tudású amatőrök (vagy a jobb képességű versenyzők szabad síelés közben) szokták használni, de a versenyspecifikus síelésben gyakorlatilag alig lehetett látni, valószínűleg azért, mert lassúnak találták az ilyen élváltást.

De kérdés, hogy valóban lassú-e? Mintha most megváltozni látszana ez a vélemény. Még a világkupa versenyzőinek nagy része sincs azon a mozgáskoordinációs szinten, hogy az ő sebességük és körülményeik között az előző kanyar végén elővételezzék a következő kanyar elején szükséges helyzeteket, különösen nem, ha sodródással kell a kanyart kezdeni: a teljes mezőnyben bizony csak egy Simoncelli van. És ez a pontatlanság nem csak az eredményességben jelenik meg, hanem a balesetveszélyben is.

Úgy tűnik, az edzők kezdik megérteni, hogy az érzékenyen adaptív bekormányzás még akkor is versenyképes hatékonyságban, ha látszólag tovább tart az élváltás. Bár egyáltalán nem biztos, hogy ez lassabb élváltást jelent, mert a megfelelő ellazulás esetén kevésbé nyúlik el az előző kikormányzás vége, így összességében az időzítések annyiban változnak, hogy kicsit korábbra tolódnak. Cserébe a bekormányzás során felépülő erők nem az előző kanyar végének többé-kevésbé pontos becslésén alapulnak, hanem alkalmazkodnak a valós körülményekhez.

Adelbodenben a versenyzők mozgásának finomulása ezt a „tapogatózást” jelentette (mint mindent, ezt is az ő dimenziójukban kell persze értelmezni). És Benni Raich a sérülése okozta óvatosságot itt fordította át a körülmények rendkívül finoman vezérelt érzékelésére, és a mozgás ehhez való alkalmazására. Hogy szerencse vagy tudás, nem tudhatjuk. Alighanem mindkettő. Ha a kartartásait (különösen a kézfejét) figyeljük, mindenesetre könnyed koncentrálást mutatnak, így én a tudásra szavaznék.

És innen nézve az is érthető, hogy miért jelentek meg az ellenvállas forgatások.