Igazából nem is tudom, hogy szeretem-e.

Mert ha arra a december-januárra gondolok, amiben most van részünk, akkor valami mazochista bolondnak kellene lennem, ha szeretném. Se normális hideg nincs, se normális meleg. A lakásból kilépve nyakig ér a sár és olyan trükkös szél fúj, ami bebújik a kabát alá, hogy az ember belülről fázzék. Márpedig ki kell menni, mert felnőttnek-gyereknek szüksége van a friss levegőre...

Amíg városban laktam, mindig azt kívántam, esne úgy a hó, hogy az aszfaltot kihagyja. Ezt most, falusiként is szívesen venném, különösen ha az utcánk finoman szólva is kihívásokkal küzdő útjára és a járdák hiányára gondolok. Ha nem fagyna le a lábam, biztosan gumicsizmában közlekednék. De most a nyári aszály után minden csepp csapadéknak, minden hópihének örülök.

Nosztalgiával gondolok viszont mindazokra az alkalmakra, amiket az Alpokban tölthettem. Álltam versenypálya aljában, hótalppal sétáltam derékig érő hó tetején, sétálgattam erdei úton és tanulgattam a síelést 3000 méter magasban. Volt részem ködben, sűrű hóesésben, szikrázó napsütésben. Egy azonban biztos: még áprilisban is szikrázó szép havat láttam úgy, hogy a szállásunk környékén virágok nyíltak a csodás zöld réteken.

Mióta anyuka vagyok persze megváltozott minden. Ma a 2 centi hóban is kint játszottunk az udvaron – még egy mikroméretű hóembert is építettünk. Persze ezzel egy mégnemkétéves megelégszik. Sőt azzal is, hogy szánkó helyett amúgy felnőttesen egy nejlonszatyron csúszkáltunk. Nekem viszont hiányérzetem van, mert nagyon szeretnék neki nagy havat, igazi telet mutatni.

Persze 10 hónaposan már volt része ilyesmiben. St. Antonban mínusz 15 fokban kint aludt a szálloda erkélyén és föllifteztünk a Walluga csúcsára is. De nem tudom mennyire emlékszik mindebből. A hó láttán ujjong és valószínűleg úgy kell visszafognunk majd hogy ne akarjon idő előtt síelni.

Én meg szívesen folytatnám a sítanulást. Akkor megint igazi télben lehetnék.