Az erők varázsa, a terhelés | SKI. C.U.L.T. -- skiculture
/** * @file * Returns the HTML for a node. * * Complete documentation for this file is available online. * @see https://drupal.org/node/1728164 */ ?>

A síléc terhelése
 

Rövid vázlat olvasásra lustáknak:

  • A terhelésnek azokat a sílécen jelentkező erőket szoktuk nevezni, amelyekkel a hó nyomja a síléc talpát vagy a síléc talpa nyomja a havat.
  • A terhelést nagyrészt a kanyar okozza (centripetális/centrifugális erő).
  • A terhelés felépülésének sorrendje: élezés -> kanyar -> terhelés.
  • A súlypont és az alátámasztás pályájának eltérése és a síléc hossza miatt a kanyar végén a terhelés kicsit hátra vándorol, az elején előre.
  • A kanyar elején a terhelés a belső sílécre kerülhet, de a terhelés felépülésével általában az ívkülső síléc felé tolódik át.
  • A tehermentesítés a sílécekre ható terhelés csökkentése. A mai síléceken és síelésben nincs szükség aktív tehermentesítésre.

A részletek

A síelés akkor jó igazán, ha nem húz, nyom, csavarodik, feszít. Hanem beleáll, mint a cövek. Aki jól tud síelni, annak egész meneteken keresztül sikerül mindig pontosan beletalálni a lécbe. Aki tanul, annak hol így, hol úgy. Sokan pedig nem is tudják, hogy mennyire szenzációs érzés a pontosság, mert nekik még sohasem sikerült. Nekik minden kanyar vége egy kicsit leesés az ívről, sodródás, és nekik a kanyarban mindig van valamennyi csavarodás, rázkódás.

Ennek nagyon egyszerű oka van: a síelés közben sokkal nagyobb erők hatnak ránk, mint amit a normál életben megszoktunk. Mérések alapján a kanyarban az ívkülső lábon mérhető akár 1000-2000 N (hétköznapi nyelven 100-200 kg) erő is. Persze a való életben mindig hat ránk valamilyen erő, többé-kevésbé hozzá vagyunk szokva, hogy saját tömegünk 50-100 kg-ját megtartsuk. A síelés abban más, hogy rendszeresen és viszonylag hosszabb ideig (0,5-1,5 másodperc) ennél nagyobb erőket kell kiállnunk. Ezek az erők elsősorban abból fakadnak, hogy a síelés közben a kanyarok a körmozgáshoz hasonlítanak, és a körmozgások során egyéb erőhatások is fellépnek. Ezek annál nagyobbak:

  • minél nehezebbek vagyunk;
  • minél gyorsabbak vagyunk (sőt a sebességgel négyzetesen arányosak);
  • minél kisebb a kanyar sugara.

A körmozgások során fellépő erő a centripetális erő. Ez az az erő, ami körpályán tart minket. A sílécünk talpán keresztül a hóból ferdén a kanyar középpontja felé irányul, és a talaj fejti ki ránk. A centrifugális erő ennek az ellenereje, ezt érezzük úgy, hogy kifelé repít a kanyarból, mintha mi fejtenénk ki a talajra. A centrifugális erő kifejezést csak akkor használjuk, ha a síelő szemszögéből szemléljük az eseményeket (azaz őt tekintjük viszonyítási rendszernek).

Emellett sokféle erő hat ránk síelés közben: a mindig jelen lévő gravitáció mellett számos forgatónyomaték is befolyásolja a mozgásunkat. Ezek részben segítenek megtartani az egyensúlyunkat, létrehoznak elcsavarodásokat, forgásokat. Ezeket okosan ki is lehet használni (mint ahogy a versenyzők kihasználják, amikor sodródással indítanak el egy kanyart), de lehetnek roppant kellemetlenek is. A síelésben terhelésnek hívjuk azoknak az erőhatásoknak az összességét, amivel lécünk belenyomódik a hóba (vagy amivel a hó nyomja a lécünket - nézőpont kérdése). A terhelés több tényezőből áll össze, többek között:

  • A Föld tömegvonzása – a gravitáció –, ami mindig a Föld középpontja felé hat. Mivel a Föld középpontja felé elég nehezen mozdulunk el, számunkra ennek a lejtő felé mutató összetevője a legérdekesebb, ami lényegében a völgy felé gyorsít minket.
  • A kanyarban fellépő centripetális erő, ami mindig a kanyar középpontja felé hat. (Ezt akkor hívhatjuk centrifugálisnak, ha a saját szemszögünkből nézzük a síelést. Emiatt a hatás miatt idegen egy kicsit a síelés világa sokaknak. Ahhoz vagyunk ugyanis hozzászokva, hogy a nagy erők függőlegesen hatnak, lefelé nyomnak minket. Ez az erő pedig időnként durván oldalirányban húz-tol minket, amivel elsőre sokszor nem tudunk mit kezdeni.
  • A saját izommunkánk (kémiai energiaforrás).
  • A sílécünk hossza és a testünk szabálytalan alakja miatt fellépő forgatónyomatékok.

A vízszintes talajon végzett sportokhoz képest az is egy jelentős különbség, hogy a síelés közben minden egyes kanyarban több méter szintkülönbséget vesztünk. Ez komoly energiamennyiséget jelent, amivel okosan gazdálkodni tudunk. De ha nem akarunk vele gazdálkodni, akkor is kell vele kezdenünk valamit. Ha pedig ez nem tetszik, menjünk el sífutni, ott ez nem annyira lényeges tényező.

A terhelés változásai

A terhelés soha nem állandó. Mivel a gravitáció mindig egy irányba mutat (a völgy felé), a centripetális erő iránya viszont folyamatosan változik (mindig sugárirányú). Emiatt a kanyar elején sokkal kisebb terhelést élünk át, mint a kanyar végén. A kanyar elején ezek a hatások még egymás ellen dolgoznak, a vége felé viszont összefognak - ellenünk vagy az érdekünkben.

Ez azért érdekes, mert az korábban említett, kanyaronkénti pár méternyi zuhanás ereje egyszer megérkezik. Aki jó sítechnikával síel, az meg tudja oldani, hogy ezt az energiamennyiséget elosztja a kanyar egy hosszabb szakaszára. Ha viszont nem sikerült elosztani, akkor egy csomagban kapjuk meg a kanyar végén.

Ez persze nem jelenti azt, hogy tehetetlenül ki lennénk szolgáltatva a ránk ható erőknek. A testünk alakja, az izmaink sokféle játékra adnak lehetőséget. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy a súlypontunkat (tömegközéppontunkat) mozgatni tudjuk fel és le. (És persze oldalra is, sőt ki is tudjuk vinni a testünk körvonalain kívülre.) Ha a kanyarban rongybabaként lazán állunk, akkor a ránk ható erők miatt elkezdünk összemenni, mint egy collstok. De ahogy már korábban említettük, egy kanyar energiamennyisége adott, tehát a kanyar végén meg fogunk kapni egy komolyabb liszteszsákot az ölünkbe. Ha kanyar elejétől ellenállunk az erőknek (elkezdjük megfeszíteni a tartóizmokat), akkor ugyanez az energiamennyiség hosszabb idő és távolság alatt emésztődik fel.

Tehát a függőleges mozgásunkkal, az izomtónusainkkal máris bele tudunk szólni a terhelések elosztásába. Ha meg még ezt ki is bővítjük pl. a kanyar elején egy lábnyújtással (ilyent használnak a kompressziós lendületeknél vagy a nyújtva forgatásoknál), akkor még aktívabban beavatkozunk a terhelés elosztásába. De még egyszer emeljük ki: az egy kanyarra jutó összes energiamennyiséget nem igazán lehet módosítani, csak az erők kanyar közbeni elosztását tudjuk szabályozni bizonyos kereteken belül.

A terhelés iránya

A ránk ható erők iránya hétköznapi esetekben függőleges. Ha elesünk, a Földre esünk el, a lábunk volt helyének a környékére. Ha a kanyarban esünk el (vagy elvesztjük az alátámasztást pl. egy jégfolt - más néven mozdonyfordító - miatt), akkor kicsúszunk. A kicsúszás irány nagyjából az utolsó kanyarpozíciónk érintője lesz, ugyanis lényegében megszűnik a kanyarba kényszerítő hatás, és egyenes vonalon folytatjuk a mozgást. Tehát valójában nem kicsúszunk, hanem abbahagyjuk a kanyart és haladunk tovább egyenesen.

A kanyarban a föld felé-felől ható erők helyett egyre nagyobb mértékben oldalirányú erőket kezdünk érezni. Ezt azt jelenti, hogy minél jobban megtanulunk síelni, annál inkább átkerülünk egy másik világba, ahol a ránk ható erők már nem a Föld felé mutatnak, hanem elkezdenek kis híján párhuzamosak lenni vele. Aki már megérezte ezt, az ezt fogja keresni éjjel-nappal, mert valami fantasztikus élmény. Aki nem érti, hogy miről beszélünk, jól teszi, ha mihamarabb elkezd tanulni síelni, mert a lényeget még nem kapta meg ettől a sporttól!

A két erőhatás arányáról azt kell tudni, hogy a kikormányzás során teljesen normális, hogy centrifugális erőt sokkal nagyobbnak érezzük, mint a gravitációt. Gondoljuk csak végig: egy 100 kg-os ember 500-500 N erőt fog érezni egy helyben állva a lábain. Kanyarban haladva az 500 N helyett akár 1500-2000 N erő - azaz a nyugalmi háromszorosa-négyszerese - is megjelenhet, de még egy hóekében haladó síelő esetében is komoly többletről beszélhetünk.

A hosszanti irányú terhelés

„Dőlj előre!” - ha eltekintek attól, hogy a sportszaknyelv humoros változata szerint a dőlés előre a test cipőben történő előrehajolása, ez akkor sem helytálló ez kiabálás a sípályán. A terhelés valóban folyamatosan változik a síléc hossztengelyét nézve, de nem azáltal, hogy hajladozunk és dülöngélünk valamerre.

Ami biztos: a terhelés nem kizárólag és mindig a síléc közepén hat. Általánosságban elmondható, hogy a bekormányzásban a síléc eleje felé van nagyobb terhelés, és ez folyamatosan vándorol hátrafelé. Nem feltétlenül kell óriási kiterjedésű mozgásra gondolni, de mégis jelentős hatással bír a sílécek működésére.

A terhelés hosszirányú eloszlásának időbeliségére jellemző, hogy a terhelés hátrafelé való mozgása nem egyenletes. A bekormányzást és kikormányzástól a terhelés megjelenése választja el egymástól, mégpedig a terhelés ilyenkor viszonylag kicsi – jelképes – és a sílécen előrébb van. A kikormányzás megkezdésekor – amikor a kanyar miatt erősen megnő – viszonylag hamar középre vándorol. Részben azért, mert fizikailag a síléc közepe a legstabilabb, részben pedig azért, mert ebben a szakaszban nincsenek nagy történések. Aztán a kikormányzás végén és az élváltás elején - amikor elindul az átesés a síléc felett - a terhelés elkezd hátrafelé vándorolni. Ez nem szándék vagy akarat kérdése, hanem egyszerű kényszer. 

A terhelés helyét ugyanis nem a léc hossztengelyében való lengedezésünk határozza meg, hanem a súlypontunk és a sílécünk nyomvonalának térbeli elhelyezkedése alakítja ki. A súlypont (tömegközéppont) igyekszik a lehető legrövidebb úton lejutni a völgybe, míg az alátámasztást adó sílécek ilyenkor inkább a lejtőt keresztezve oldalra haladnak. Emiatt a kanyar végén a sílécek egy rövid időre kifutnak alólunk, a súlypont – és így a terhelés is – a sílécek hátulja fölé kerül. A súlypont a rövidebb úton a völgy felé halad, a sílécek nyomvonalának keresztezése után elkezdi megelőzni a síléceket. Emiatt kezdenek élre állni a sílécek. Amikor a sílécek élre állnak, már újra elöl vagyunk. És a legszebb ebben az, hogy ezért semmit sem kell tennünk, teljesen ingyen kapjuk a felszerelésünktől és a lejtőtől.

A terhelés elosztása a két láb között

„Hány százalék terhelésnek kell lennie az külső lécen?” kérdezik sokan a síoktatóktól. „Most már akkor 50-50% a terhelés a két léc között?”. Vagy „Most akkor belső lábon kell síelni?” kérdezték a carving lécek megjelenésekor. Ti mért mondjátok, hogy az esésvonalig a belső lábon kell síelni? (Nem mondjuk...) De most akkor tényleg mi a helyzet ezzel?

A centrifugális erőt úgy éljük meg, hogy kifelé tép minket a kanyarból. Ennek a hatásnak az ívkülső lábunkkal lehet hatékonyabban ellenállni. Könnyű belátni: ha meg akarunk tolni egy autót, akkor a távolabbi lábunkkal toljuk. Ugyanígy a centrifugális erő ellen a kanyar közepe felé toljuk a testünket, tehát a távolabbi - ívkülső lábunkkal - nyomjuk el magunkat. Itt lesz a nagyobb terhelés.

De ez nem a kizárólagos megoldás, csak a leggyakoribb. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a terhelés állandóan változik a kanyar folyamán.

Egy amatőr síelőnél a stabilitás és az élvezet a fő szempont, egy versenyző azonban gondolkodhat másként. Ugyanis ő a legrövidebb utat keresi a lejtőn lefelé, ez pedig a kapuhoz közeli ívbelső láb. Ezt láthattuk az idén, amikor a kockázatot vállalva néhányan rengeteget síeltek ívbelső lábon terhelve, és ráadásul sikerrel kockáztattak.

A másik tényező az időbeliség. Az energiák tökéletes eltárolásához - az íj felhúzásához - a kikormányzás legvégéig koncentrálni kell az erőket az ívkülső lábra (a völgylábra). Ha így indul el az élváltás, akkor törvényszerű, hogy a bekormányzás ugyanezen a lábon fog megkezdődni (hiszen efölött esünk át). Tehát a bekormányzás gyakran az ívbelső lábon kezdődik, de ahogy a terhelés megjelenik a síléceken, szinte azonnal az ívkülső léc kapja meg a terhelést. Emlékezzünk vissza: mi hozza a létre a terhelést? Elsősorban nem a testsúlyunk és gravitáció, hanem főleg a centrifugális erő. A bekormányzás során kezdődik meg a kanyar, a centrifugális erő a kanyartól függ, ilyenkor még kicsi ez az erő és a terhelés. A kanyar megindulásával nő a centrifugális erő, létrejön a terhelés, mégpedig inkább az ívkülső lábunk irányába eltolódva.

Időnként iszonyatosan nagyok a kikormányzás végén összegyűjtött erők (egy versenyzőnél ez könnyen előfordulhat). Ekkor bátran elképzelhető, hogy az élváltás során finoman terhelést kap a volt ívbelső síléc (hegyléc). De megfigyelhető, hogy ez szinte mindig már csak a megkezdett élváltásban történik meg, tehát a kikormányzáshoz képest már csökkenő élszögek és lazuló izomtónusok mellett.

Természetesen mivel a két lábunk között a hajlítás-nyújtás miatt állandó beavatkozási lehetőség van, a kanyar közben mindig van lehetőségünk a terhelési arányok változtatására. Az viszont szinte teljesen biztos, hogy ha befullad a síléc vagy kicsúszik az ívkülső lécünk, akkor túl nagy terhelés volt az ívbelsőn.

A terhelés átadása és a hatékonyság

A ránk ható eredő erő hatásvonala nagyjából az alátámasztásunkat és a tömegközéppontunkat köti össze. Ez az irány elméletileg pont merőleges a sílécre, és emiatt nagyon hatékony görbíti meg azt, és egyben nagyon stabilan segít feltámaszkodni a sílécnek hóval érintkező talpfelületén.

Akkor adjuk át az erőket a leghatékonyabban, ha a csontvázunkat úgy rendezzük el, hogy a csontjaink ehhez a vonalhoz közel helyezkedjenek el. Minden centiméternyi eltérés ettől nagyon sokat ront a hatékonyságon, azaz ugyanakkora erő átadásához-kiállásához sokkal több izommunkát kell felhasználnunk (nem beszélve arról, hogy még egészségtelen is lesz az ízületeinkre nézve). Optimális esetben tehát ezek az erők merőlegesek a sílécre, mint ahogy a fenti ábra harmadik sílécén látszik.

Felülről nézve a testünket az a szerencsés, ha a medencénk tengelye a kanyar középpontja felé mutat (ezt hívjuk frontális helyzetnek). Tehát amikor kanyarodunk, folyamatosan a kanyar aktuális fázisának megfelelően fordul, amikor élt váltunk, nagyjából párhuzamos marad az utolsó kanyarpozícióval (hiszen az élváltás lényegében egy rövid egyenes szakasz). Ez persze csak akkor érvényes, ha karcolva (élről élre) váltunk élt. Ha az élváltásban elindul egy sodródás, akkor már más tényezőket is figyelembe kell venni.

Ha eltérünk ettől az optimális geometriától, akkor azzal a hatással is számolnunk kell, hogy a sílécet nem a talpára merőlegesen érik majd az erők, hanem valamely másik irányban, ami rontani fogja a síléc meggörbítésének hatékonyságát és a stabilitást is, ráadásul olyan forgatónyomatékok jelennek meg, amelyek stabilizálása újabb izommunkát tesz szükségessé. Ilyent láthatunk a fenti ábra második sílécénél, ahol a lécet eltaláló erők hatásvonala nem a lécet görbíti és nyomja a talpfelület irányába, hanem elsősorban az élét nyomja lefelé a hóba. Ez a fajta erőhatás jellemzően akkor jön létre, ha letérdelünk oldalra vagy benyomjuk a medencénket a kanyar középpontja felé. Ez amellett, hogy egészségtelen, még gazdaságtalan és bizonytalan is. Ne felejtsük el a forgatásról szóló cikkünk egy fontos mondatát: „A síelés nem úgy működik, hogy ÉN szeretnék 32°-os élszöggel haladni, hanem úgy, hogy ha adott sebességgel adott sugáron síelek, akkor 32°-os lesz az élszög.” A nagyobb élszög hajszolása tehát a fizikai erőviszonyok miatt is hibás elképzelés.

Azt a fizikai törvényszerűséget sem szabad elfelejteni, hogy erőt kifejteni csak valamivel szemben lehet. Ha tehát bizonytalan az alátámasztásunk, akkor nehezen tudunk módosítani a síelésünkön, és innét kezdve a terhelés biztonsági kérdéssé növi ki magát. A balesetek egy jelentős részéért a rossz sítechnika, ezen belül a pontatlan terhelések a hibásak.

A másik fontos kérdés, hogy erőt kifejteni csak a két pont által meghatározott irányban tudunk. Hiába szeretnénk mi az élváltás meggyorsítása érdekében ellökni magunkat a völgy felé, ha a medencénk a lábunkhoz képest a hegy felé található (ez van például az élváltás elején, mielőtt átbillennénk a léc felett; a fényképen a rózsaszín nyilak mutatják ezeket a fázisokat). Ha ilyenkor izommunkával megemelkedünk, akkor

  • a tömegközéppontunk a hegy felé mozdul el,
  • az élhelyzet később alakul ki,
  • így a terhelés is később jelenik meg,
  • hosszabb lesz a kanyar sugara,
  • bizonytalanabb lesz a síelésünk.

Van amikor lehet, és van amikor kifejezetten hibás elrugaszkodni
 

Elrugaszkodni a sílécről tehát elsősorban akkor érdemes, ha már a súlypontunk a völgy felé van a síléchez képest (a fényképen a sárga nyíllal jelölt fázisok). Ne tévesszen meg bennünket, hogy ilyenkor megemelkedik a síelő: ez a megemelkedés nem elrugaszkodás eredménye, hanem a rá ható erők tépik a völgy felé, és ahogy átbillen a síléc felett, ez egyben megemelkedéssel is járhat.

Terhelés, tehermentesítés

Kevés szakkifejezés van, amit a laikus amatőr síelők jobban ismernének a tehermentesítésnél. A carving sílécek megjelenés előtt valóban nagy jelentősége volt annak, hogy az élváltásban csökkentsük a sílécekre ható terhelést. Ennek több oka is volt:

  • Az akkori sílécekkel és sítechnikákkal sokkal kisebb erőhatások léptek fel a kanyarban, a terhelést a mainál nagyobb részben okozta a testsúlyunk (gravitáció), a centrifugális hatások ezt csak befolyásolták. Így a síelők többségénél a gravitációnak köszönhetően elég keveset csökkent a terhelés a léceken az élváltás során.
  • Az akkori technikáknál az élváltásban már az új kanyar irányába kellett gyötörni (= „forgatni”) a léceket. Ha csökkent a rájuk ható terhelés, akkor ezt könnyebb volt megtenni. (Mi ma már ezt mozdulatot már nem hívjuk forgatásnak.)

Ha valaki helyesen megtanulni síelni a mai sílécekkel, semmi szüksége nincs tehermentesítésre, hiszen a terhelés túlnyomó részét a centrifugális erőtől kapjuk (illetve az ezzel kapcsolatban kifejtett ellenállástól). Ez a hatás elmúlik, amikor megszűnik a kanyar (vagy megszüntetjük az ellenállást a kanyar erőivel szemben) - ez a carving világának a tehermentesítése. Ha pontosan akarjuk kifejezni magunkat, a sílécek tehermentesülnek, nem pedig mi végzünk egy aktív tehermentesítést. Tehát a sílécek terhelését elsősorban a kanyar okozza, így a tehermentesülésük pedig a kanyar hiányának köszönhető.

De mindez egyébként is mindegy, mert a mai sítechnikák esetében többnyire semmi szükség nincs arra, hogy sílécekről eltűnjön a terhelés - legalábbis az amatőr síelésben. (A versenytechnikák esetében a sílécek geometriája és a pályatűzés ellentmondásai miatt néha szükség lehet az élváltásban a sodródásra.) Sőt: a terhelés kifejezetten kívánatos, mivel stabilizáló hatású. A síelésben az egyensúlyt a terhelés centrifugális/centripetális összetevőjének és a gravitációs hatásoknak az összhangja biztosítja.

Időbeliség, időzítések

A síelésben semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem akkor történik, amikor gondolnánk. A terhelések kialakulása, szabályozása többnyire összetett hatások láncolatán keresztül történik. A terhelés felépülése úgy történik, hogy az élváltás után elkezd kialakulni az élszög, ami kanyarba kényszerít minket, és emiatt folyamatosan elkezdenek megjelenni a kanyarban tapasztalható repítő erők. Viszont az élezés kialakulása a pontos élváltás következménye, amely kulcsa az előző kikormányzás végén az izomtónusok megtartása, majd pontos elengedése. Tehát igazából a korai és gazdaságos terhelést az előző kanyar végén és az élváltásban hozzuk létre, majd a megfelelő mozgáskoordináció eredményeként a kanyar elején jön létre. Hiába kezdenénk el dolgozni a bekormányzásban a terhelés létrehozásán, már el fogunk késni, hiszen a lényegi tényezők már sokkal korábban eldőltek.

Természetesen vannak olyan szabályozási lehetőségek is, amelyek rövidebb időtartamban működnek: a két láb közötti terheléseloszlások, az izomfeszüléssel való időbeli elosztás szinte azonnali hatást eredményez.

Ha az eddigieket alaposan végiggondoljuk, néhány fontos megállapítást azonban érdemes megtennünk:

  • Az élváltás során elenyésző terhelés jelentkezik a síléceken (vagy teljesen tehermentesek). Mivel azonban az ív ezen szakaszában nem kanyarodunk, ez nem is érdekes különösebben. Az élváltásban többek között a minimális terhelés miatt is érezzük bizonytalannak az egyensúlyt (emlékezzünk a terhelés stabilizáló hatására).
    Az élváltásban kezdenek felkészülni az izmok arra, hogy időben tudjanak reagálni a hamarosan megjelenő erőhatásokra (anticipáció).
    Az élváltás a terhelések szempontjából a semleges szakasz: nincsenek jelen komoly terhelések a sílécen. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnnének a mozgások, hiszen ebben a szakaszban van a legtöbb történés: a súlypontunk a völgy felé rohan, a sílécünk oldalra száguld. A testünk két részének nyomvonal hirtelen nagyon eltér egymástól, ilyenkor kell a mozgáskoordinációnknak igencsak résen lennie. Az idegrendszerünk felkészül az erők megérkezésére, az izomzatunk pedig éppen kipiheni magát.
  • A bekormányzás az a szakasz, amikor élre állnak a sílécek, de még nem jelenik meg számottevő erőhatás. Az élre álló sílécek kanyarba kényszerítenek bennünket, de kell egy kis idő, amíg az egyensúly megtartásához elegendő, és a reálisan érezhető erők megjelennek. A kevéssé gyakorlott síelő még ezt a szakaszt is bizonytalannak érzi. Sokan úgy fogalmazzák meg, hogy megelőlegezik a kanyar közepe felé való „bedőlést”, amíg az erők tényleg alátámasztják őket.
  • A kikormányzás a számottevő terhelés szakasza - ideális esetben. Sok amatőr síelő ilyenkor túl lazán áll, nem reagál izomfeszüléssel a megjelenő erőkre, sodródik. Őnáluk ilyenkor az optimálishoz képest kisebb terhelés jelentkezik, emiatt bizonytalan érzésük lesz a megfelelően reagáló síelőkhöz képest. Jó sítechnikával ez olyan stabil szakasz, amikor a síelő azt érzik, hogy ki sem lehet robbantani a kanyarból.
    A kikormányzás közben végig nőnek a ránk ható erők, így az ellenállást is növelni kell – nem elegendő akkora izomfeszüléssel befejezni a kanyart, amilyennel elkezdtük a kikormányzást. Ha nem így járunk el, a kanyar végén elkezdünk leesni a kanyarról, a léc sodródni kezd, vagy elcsavarodást érzünk. Ezzel elvesztjük azt az energiát, amit a kanyarban el lehetne tárolni, és ami segítene az élváltás tökéletes megtörténéshez. Kénytelenek leszünk valami pótszert bevetni – ez leggyakrabban a medence (a fenekünk) meglendítését jelenti.
    Ha ez az energia rendelkezésre áll, akkor felesleges izommunkával elindítani az élváltást. Sőt nemhogy felesleges, hanem az ilyenkor bevetett aktív elrugaszkodás csak lelassítja és elrontja az élváltást.

A forgatónyomatékok szerepe

A síelő és a síléc együttesen egy meglehetősen kiterjedt rendszert képeznek, és emiatt sokféle forgatónyomaték hat ránk. Ezek a hatások már távol esnek a terhelés szorosabban vett témakörétől, de mégis itt foglalkozunk röviden velük.

Lássunk egy példát a forgatónyomatékokra: a ránk ható erők eredője a tömegközéppontunkban hat, miközben a talajjal a sílécünkkel érintkezünk. Így a gravitáció az alátámasztásunk mint forgáspont körül húz minket a Föld felé (emiatt esnénk be), miközben a kanyarban fellépő repítő erők ugyanezen forgáspont körül fogatnak kifelé a kanyarból. Amíg a két forgatónyomaték egyenlő, addig egyensúlyban vagyunk. Emiatt billenünk át a lécünk felett az élváltás során. (Persze ez a forgáspont is megváltoztatható: mostanában megfigyelhetjük, hogy a versenyzésben az élváltás során a forgáspontot a versenyzők feljebb viszik a talajról a medencéjük környékére.)

Hasonló forgatónyomatékok hosszirányban is felléphetnek, ahol a sílécünk segít erőkart képezni. Ezek is roppant fontos hatások, hiszen ezek miatt érezzük a kellemetlen elcsavarodásokat síelés közben. Általában elmondható, hogy az a szerencsés, hogy ha a síelés stabil szakaszában – a kikormányzás közben – a törvényszerűen ránk ható forgatónyomatékok kiegyenlítik egymást.

Különösen izgalmassá válik ez az élváltáshoz közeledve.

  • Ha ugyanis a kikormányzás végén a súlypontunk az alátámasztás elé kerül (előre törekszünk), akkor a következő kanyar irányával megegyező forgatónyomaték kezd el hatni ránk – a versenyzésben így jön létre a sodródással-forgással történő bekormányzás (néha ezt pivot turn névvel illetik).
  • Ha a természetes módon, kicsit az alátámasztás mögött halad át a súlypont, semleges hatást kapunk, azaz éles, karcolt lesz az élváltás.
  • Ha egészen hátulra kerül az élváltásban a súlypont, a következő kanyarral ellentétes irányú forgató hatást élünk meg, a sílécünk eleje kifelé fordul a kanyarból – így lehet egy „hátast dobni”.

Tehát ha az élváltás-bekormányzás során forgást-sodródást látunk, jó, ha az eszünkbe jut, hogy az a mozgás nem a forgatás, hanem inkább a terhelés (pontosabban a súlyponttal való játék) témakörébe tartozik.

Következtetések

  • A terhelést a mai sílécekkel nagyobb részben a kanyarban fellépő repítő erők adják. (Még a hóekeív esetében is ez a meghatározó.)
  • A terhelés alapfeltétele tehát az élezés, mint a kanyarodás elsődleges „műszaki” forrása.
  • A kanyarban a sílécek a terhelés nélkül nem kanyarodásnak.
  • A kanyar elején nagy eséllyel ívbelső lábon van többletterhelés, a kanyarban az ívkülsőn.
  • A kanyar elején elöl van a terhelés, ami a kanyar végére a hátrafelé vándorol.
  • A terhelés stabilizálja a síléceket.

 

/** * @file fb-social-plugin.tpl.php * Theme the more link * * - $plugin_type: the type of this plugin * - $tag_name : the tagname of this plugin */ ?>