Egyes kutatások szerint az Altáj-hegység, a Bajkál- és az Onyega-tó környéke lehetett a sí őshazája, amely akkoriban még inkább úgynevezett hótalp volt. A hótalp észak–eurázsiai és dél–európai–kárpáti elterjedési övezetében valószínűleg igen ősi – a prehisztorikus időkben egymással kapcsolatban álló népeknél közös – vadászműveltség maradványa. A hótalp feltalálása tette lehetővé, hogy Szibériában a neolitikum embere tél idején a folyók mellékéről behatoljon a távolabbi erdős területekre, s könnyű szánját maga után vonva vadászattal foglalkozzék.

Jacqui Wood régész a British Archeology című magazinban megjelent cikkében azt állítja, hogy Ötziben tisztelhetjük a hófödte vidékeken manapság is használt hótalp feltalálóját. A brit régész elméletének alátámasztásához egyrészt segítséget nyújtott az a sziklába vésett rajz, mely a Krisztus előtti 6. századból maradt fenn, ezen igen sok szíj és vessző található. Hosszabb vizsgálat után ezek összeálltak a ma is használatos hótalppá, amelynek feltalálója azonban Wood szerint nem lehetett más, csakis Ötzi. A mellette megtalált szíjak és vesszők ugyanis a brit régész szerint nem egy hátizsák darabjai, ahogy azt mások gondolják, hanem a modern hótalphoz hasonlítható eszköz maradványai.

Wood szerint ezt támasztja alá a vessző mérete is: a meghajlított mogyoróág pontosan akkora, amekkora a ma is használatos közepes méretű hótalpak kerülete.

A kerek hótalp körülbelül 30–35 cm átmérőjű vesszőabroncs, amelyet gúzzsal, keskeny bőrszalaggal, zsineggel, dróttal ritkábban-sűrűbben átfonnak, és a lábra erősítik. Esetleg abroncsba kifeszített bőrdarabot kötnek bele, vagy keskeny léceket illesztenek. A magyarság leginkább Erdélyben használta, használja. A Bodrogközben a nádvágóknak fűzfavesszőből font hótalpuk volt. A székely pásztorok, vadászok, erdei munkások és más havasjárók tél idején a hótalpat bakancsuk, bocskoruk alá kötik, hogy a mély lágy hóba bele ne süllyedjenek. Az udvarhelyi székelyeknél a hótalp neve kereplye, köröpje. Használják a hótalpat a Kárpátokban a lengyelek, morvák, szlovákok, ukránok és románok is. Előfordul a Kaukázusban, a balkáni szlávoknál, az Alpokban, a Pireneusokban. Ismeretes a hótalp a norvégok, svédek, finnek, korjákok, csukcsok, ainuk, a különböző eszkimó és indián törzsek körében.

Hótalp-forma eszközt mocsaras területen is használnak. A Nagy-Sárréten a pákászok, a csikászok gyékényből font talpallót kötöttek a bocskoruk alá, s ezzel talpalták a süllyedős lápot. A hótalphoz hasonló a vizes réteken dolgozó finn, észt és svéd szénagyűjtők tányér alakú vesszőfonadéka is, de kötöttek hótalpat, talpallót az állatok lábára is. A múlt század végén Biharban a Körösök árterületén az ökrök lábaira kötöttek bőrbocskort, nehogy a nádtorzs szúrja az állatok körmét. A Szernye-mocsárban a lovak patája alá papucsszerűen fatányért erősítettek. Ilyen – a tőzegkitermelésnél használt – „lócipő” ismeretes a lüneburgi Heiden-ből is. Skandináviában a mély hóban tányérforma fakorongot kötöttek Olaus Magnus (1555) képes ábrázolása szerint a lovak patája alá. Xenophón (i.e. kb. 400) pedig arról tudósít, hogy az örményeknél tél idején valami zsákfélével kötötték körül a lovak patáját, amely így annyira megnagyobbodott, hogy a ló nem süllyedt bele a hóba.

Katonai túlélőkönyvekben mind a mai napig leírják az egyszerű hótalp készítését, hisz mély hóban a katonák mozgását is nagyon megkönnyíti. Elkészítése hozzávetőleg 1-2 óra, és bármilyen rugalmas ág alkalmas rá. 10 db 1,5-1,7 m hosszú és legfeljebb 2 cm vastag ágról le kell hántani a kérget, majd a vékonyabbik végénél összekötni ötöt-ötöt. Ezután meg kell keresni a súlypontot, hogy ott rögzítsük a lábhoz, így nem fog minden lépésnél belefúródni a hóba.

Ezután a megfelelő helyre két keresztlécet kell kötözni. Az első kerül a lábfej, a második pedig a sarok alá. Ha van műanyag kötél, azzal tartósabb kötés készíthető. A hótalp elejét lazán összekötjük, felhajtjuk az orrát, mint egy sílécnek, és rögzítjük egy erős kötéllel. A két keresztléc fölé hurkot alakítunk ki, amelybe belépve állandóan a lábunkon marad a hótalp.
Manapság a túlélőeszköz egyre inkább sportszerré válik, egyes régiókban már külön útvonalakat jelölnek ki hótalpat túrázóknak, de a pályán kívüli sízés szerelmesei is használják „hegymenetben” a hótalpat.

Az ősi forma – valószínűleg Skandináviában – az előrehaladást szolgálva módosult: megnyúlt és hátrafelé keskenyedett. Az elejét felkunkorították, hogy ne merüljön a hó alá, a keskenyedés ellensúlyozására pedig egyre hosszabb lett. Így a hótalpat a sí elődjének is tekinthetjük.