Amikor bementünk a hochkari síkölcsönzőbe, azt se tudtuk, mi a neve. Mondtuk, nem lécet akarunk bérelni, hanem azt a szerkezetet… – ekkor azonban az eladó hölgy közbevágott, vajon nem schneeschue-e az, amit keresünk. Mondtuk, de – legfeljebb visszavitetjük, ha mégsem.
Szerencsére az a hócipő nem az, ami nálunk tele van, hanem amit mi hótalpnak hívunk és ott a kölcsönzőben mi kerestünk. Merthogy nyugdíjas édesanyámmal gyalog kívántunk kószálni a pályák környékén míg a többiek síelnek. A sípályák környékét pedig gyalog bejárni képtelenség, hisz minden lépésnél legalább combközépig, de inkább derékig süllyed az elszánt túrázó a hóba.
Mintegy 8-10000 éve a hótalp feltalálása tette lehetővé, hogy Szibériában a neolitikum embere tél idején a folyók mellékéről behatoljon a távolabbi erdős területekre, s könnyű szánját maga után vonva vadászattal foglalkozzék, nekem pedig a 21. századi változat a fotográfus lesipuskázást – bár a mi zsákmányunk ezen a napon mindössze néhány ködös fenyő és toboz volt.
A hótalp mindenesetre kitűnő találmány! Az ősi még kerek volt és vesszőből fonták, a mai modern változatok azonban már kész technikai csodák. Az mi lábunkon egy–egy Inook-modell volt, amin egy mozdulattal be lehetett a fogazott sínen állítani a kötést a bakancsok hosszára. A cipő orrát rögzítő szíjak teljesen rendben voltak és a rögzítés is csak egy mozdulat – ott is fogazott heveder volt a segítségünkre. Ezután fogtuk a botokat és irány a sípályák széle. Szerencsére vittünk síbotot, ám választhattunk volna alkalmasabbat is – ide a túrabot szép nagy hótányérokkal az ideális.
Idősebb és kevéssé edzett túrázóknak mindenesetre gondosan kell a terepet megválasztani, mert hótalp ide vagy oda, csak 10-15 centis hóvastagságig kényelmes a séta. Mert azért ezzel a szerkezettel is besüllyed az ember a laza porhóba. És persze meg kell tanulni vele menni is – anyukám lépten–nyomon saját magát buktatta fel, ahogy egyik talppal a másik szélére lépett…
Mintegy 8-10000 éve a hótalp feltalálása tette lehetővé, hogy Szibériában a neolitikum embere tél idején a folyók mellékéről behatoljon a távolabbi erdős területekre, s könnyű szánját maga után vonva vadászattal foglalkozzék, nekem pedig a 21. századi változat a fotográfus lesipuskázást – bár a mi zsákmányunk ezen a napon mindössze néhány ködös fenyő és toboz volt.
A hótalp mindenesetre kitűnő találmány! Az ősi még kerek volt és vesszőből fonták, a mai modern változatok azonban már kész technikai csodák. Az mi lábunkon egy–egy Inook-modell volt, amin egy mozdulattal be lehetett a fogazott sínen állítani a kötést a bakancsok hosszára. A cipő orrát rögzítő szíjak teljesen rendben voltak és a rögzítés is csak egy mozdulat – ott is fogazott heveder volt a segítségünkre. Ezután fogtuk a botokat és irány a sípályák széle. Szerencsére vittünk síbotot, ám választhattunk volna alkalmasabbat is – ide a túrabot szép nagy hótányérokkal az ideális.
Idősebb és kevéssé edzett túrázóknak mindenesetre gondosan kell a terepet megválasztani, mert hótalp ide vagy oda, csak 10-15 centis hóvastagságig kényelmes a séta. Mert azért ezzel a szerkezettel is besüllyed az ember a laza porhóba. És persze meg kell tanulni vele menni is – anyukám lépten–nyomon saját magát buktatta fel, ahogy egyik talppal a másik szélére lépett…
