Havazás előtt
Elmúlik ez a nap, magamba
valahová majd elrakom;
szikrát nyílik csendben a tél,
virága ott az ablakon,
kacagás hasította szét
tegnap a friss, fényes delet,
olyan volt, mintha véletlen
bekukkanna a kikelet,
és aztán visszafordulna,
itthon senkit se találva -
mosolygós köszönésével
együtt a nap menne kárba.
Nyugodt havazásra várok,
énekes esttel nem rokon.
Szemedben holdfény hintázik
messzi, hűvös hullámokon.
Mint az ajtónyikorgás
Havat fúj fülembe a szél,
peng, mint cimbalom húrja,
az orrom hegye is vörös,
a szél fütyörész újra
a fülem mögött, bebújik
zsebembe is, úgy forog
körülöttem, mint nagy darázs:
zümmög, visít, nyikorog,
rossz bandaként fals dallamokat
ismétel folyton-folyvást,
hangja nem egyéb: panaszos
téli ajtónyikorgás.
a jégen át
hosszú keskeny sorban ereszkedtek be
Felsősófalvára a juhok az ujjnyi havon
alig egy óra volt még sötétedésig
gyapjukba bújt a sűrűsödő alkony
a pásztor botja még csillogott
marka helyénél és fölötte világos fátyol
választotta el az eget a fagyos űrtől
a völgyben csend volt csak a kályhák
doromboltak a szobák sarkában
kémények füstje beleszürkült a semmibe
fagy fogta markába csatornák zajos cseppjeit
a hó fölé tarka virágokat álmodtam
jókedvű füttyszót hangos gyermeklármát
pedig a patak jegét erős szél koptatta fényesre
akár férfimarkok a kaszanyelet
arcodat láttam a jégen át távolodó lépted
nesze puha végtelen hóba veszett
Égtől földig január
Januárban az a nagy hiba,
egy lábon didereg a liba,
ha rámegy, elcsúszik a jégen,
patak vizén nem úszott régen.
Koplalnak a lármás verebek,
égtől földig hópehely lebeg,
fürödni se lehet a porban,
jobb lesz megszállni az udorban.
Ha süt a nap, hasít a hideg
levegő, még a nád se zizeg!
Csupasz az ág, az erdő, minden -
még egy madár se fütyöl ingyen.
Mancsát rázogatja a macska,
nem mer a hóba lépni a csacska.
Amíg a kerítésre mászik,
villanydróton szél citerázik.
Hatalmas szeme van a holdnak,
azt lesi, havaz-e holnap.
És integet a hóembernek:
Nőj nagyot, murokorrú gyermek!
Hold a hóban, hold a tóban
Télikabátom
tele hideggel,
szúrósan-csípősen
hideg a reggel.
Söpröm a havat és
hulldogál fentről,
szél fújja nyakamba
hol arról, hol erről.
Délutánra már
csöpög az eresz,
a pléhcsatornán
leszekerez.
Szürkület szorít
az ajtón belül,
macskánk a kályha
alá menekül.
Vacsora után az
ablakból látom:
hold ébresztgeti
téli világom,
olyan az egész, mint
halovány hajnal,
bekentek mindent
csillogó vajjal,
ott a hold felül,
gyönyörű sárga,
onnan mosolyog le
erre a világra.
Kimegyek és az udvar
végéből látom,
ott van a hold egy
messzi dombháton,
s mire leérek az
utca végére,
leköltözött már
a tó jegére.
Jaj, mi lett vele, hát
szétfolyik lassan,
hogy kéményen, tetőkön
a holdfényt láthassam.
Ha tovább megyek,
hold van a hóban,
pedig az előbb még
ott volt a tóban,
s mire lefekszem,
a jégvirágon
keresztül ismét
az égen látom.
Mekkora hó lett!
Mekkora hó lett, mekkora!
Arasznyi ült a kapura,
kétannyi van a háztetőn,
s felülről omlik, egyre jön,
nem tud a veréb leszállni,
szárnnyal havat kell kaszálni,
nem ér le lába a földig,
friss, puha hóban vergődik...
Csupa hó utca s az árok,
nehezen látni, hol járok,
addig töprengek magamban,
behull a hó a nyakamba.
A „Lételemünk a hó" irodalmi pályázatra érkezett alkotások
