Írta: Dittrich Panka

Kinn nagy pelyhekben hullt a hó. Teca és társai az ebédlő ablakából csodálhatták. Boldogok voltak, mert tudták, délután szánkózni mennek a soproni hegyek szánkópályájára. Teca új kislány volt az intézetben, és el sem tudta képzelni, milyen lehet egy szánkópálya. Csak a többiektől tudta, hogy nagyon hosszú, nagyon meredek, és tele van sok-sok kanyarral. Vágyott rá, hisz még szánkón nem ült soha. A szülei sosem vitték sehova.

Ám Tecának meggyült a baja az ebéddel. Fájlalta a hasát, és kicsit a feje is fájt. Érezte, hogy beteg. De tudta, ha szánkózni akar, akkor nem mondhatja meg. Már mindenki megette a borsófőzeléket, csak neki volt tele a tányérja.

- Tessék megenni az ebédet! -kiáltott rá Hédi néni, az ügyeletes nevelő.
- Sajnos, nem tudom megenni. - szólt halkan, s kicsit összerezzent a hangos felszólítástól.
- Majd megtanulod a rendet! Itt minden ennivalót el kell fogyasztani, ha nem, akkor büntetés jár.
- De, de, de.. én...nem tudom...nem kérem... nem szeretem..
- Ha nem eszed meg, akkor elmarad a délutáni szánkózás! Vedd tudomásul! -üvöltött megint rá a szigorú tanító néni.

Teca könnyei kicsordultak. A feje mintha jobban fájna. A hasában is nyílalt a fájdalom. S zavarta, hogy Hédi néni még mindig ott sipákol fölötte. Ám a fejében a társak által elmondott szánkópálya érdekessége forgott. Mi lesz, ha elolvad a hó? Ha most nem tud a többiekkel elmenni, akkor lehet többet nem lesz rá alkalma. Vett egy nagy lélegzetet, és egy kanál borsófőzeléket a szájához emelt. De előtte a csomót levakarta a kanálról. Bekapta és forgatta a szájában. Kirázta a hideg és lenyelte. Hányingere lett tőle. Aztán biztatta magát, lenyelem a többit is, csak hadd mehessek szánkózni. Minden egyes kanál után az öklendezés kerülgette. Menni fog. Meg tudom enni - mondogatta magában. Közben, mint a hiéna, Hédi néni lesben állt. Így kénytelen volt az utolsó kanálnyit is bekapni. De azt már a szájában hagyta. Gondolta majd kiköpi, ha kimegy az ebédlőből. Ám hiába, Hédi néni hangosan kiabálta:

- Nyeld le! Nyeld le!

Kénytelen volt megtenni. De abban a pillanatban rohant is ki az étkezdéből. Futott a vécéig, mind kiadta magából. Gyengeség fogta el. Azt hitte, elájul. Megmosta az arcát és a tükörbe nevetett. Kiáltott a tükörképének: Éljen a hó, hajrá! Megyek szánkózni! Megyek szánkózni!
A gyereksereg lázasan készült. A nevelők kiosztották a szánkókat. Egy szánon négyen osztoztak. Maguknak kellett eldönteni, hogy közösen egyszerre csúsznak, vagy kettesével, vagy mindenki külön- külön. Az 50-es, így hívták a gyerekek a meredek utat, ami felvezetett az erdőbe. Teca még nem járt erre, sőt még erdőben sem.

Közben nagy pelyhekben szitált a hó. Belepte a gyerekek kabátját, sálját, olyanok lettek mintha hómanók lennének. Arcuk kipirosodott. Beértek az erdőbe. Tecát ámulatba ejtették a fehéren csillogó fenyők. Milyen sok fa, és hogy belepte őket a hó, mintha fehér bundában lennének - gondolta. Majd meglátta a szánkópályát, mely olyan magasan vezetett fel a szerpentinen, hogy nem látta az elejét. Vékony kis csizmája már rég átázott. S a kabát sem volt túlságosan meleg. De szívét az erdő csodálata és a szánkózás öröme fűtötte egy kis melegséggel. Úgy döntött, külön csúszik Egyedül. Teca a másodiknak következett. Amíg az első felment, addig a társakkal hócsatázott. S nevettek, hogy még az erdő is beleremegett. A fejét a vékony sapka alatt átjárta a szél. S már fázott. Reszketett. Jó lenne valami jó meleg, egy forró tea - gondolta. Próbált ugrálni, hátha elmúlik fázó testéről a hideg verejték. Végre sorra következett. Boldogan fogta meg a szánkó kötelét. S indult fel a meredek pálya szélén. Fejében a társak tanácsit elemezte. Ha erre akarok kanyarodni, akkor ezzel a lábbal fékezek, ha arra, akkor a másikkal. A friss hóban térdig taposott. Követte a többieket. Még fel, még fel, hogy minél tovább tartson. Még, na még, na még - biztatta magát. Ám ereje lassan kezdte cserbenhagyni, de még, még - mondogatta. Emelte nehezedő kis lábait. Aztán nem bírta tovább. Szólt a társainak, hogy ő innen lecsúszik. Azok mondták neki: nem vagy észnél, úgy jó, ha minél feljebbről indul az ember. De Teca már annyira csúszni akart. S nem is érezte túl jól magát. Felült a szánkóra és elindult. A hegygerincbe vájt kanyaroknál kitette a lábát és csúszott sebesen. Sosem érezte ennyire szabadnak magát. Úgy érezte, most ő a hegyek ura. A gyors száguldásban kicsi kis arca, úgy tűnt messziről, mintha egy piros labda gurulna fentről. Örömében nevetne kiabálta: hurrá- hurrá, jaj de jó, fut velem a szánkó! Ámulatba ejtette, ahogy mellette mintha vele rohannának a fák, a bokrok. Mintha őt követnék. Aztán leért. Át kellett adnia a szánkót. A szíve majd belehasadt, hogy most más következik. De akart még csúszni, nagyon akart. De várnia kellett a többiekre. Szomorúan, de megértette, hogy nem csak ő, hanem a többiek is szánkózni akarnak. A hideg, könnyet csalt a szemében. S testét átjárta a nyirkos hó. Remegett, úgy, mint még soha. Odament a nevelőhöz, és szólt neki, hogy mennyire fázik. Hédi néni megfogta a homlokát.

- Te kislány, hisz lázas vagy, tűz forró a homlokod!
- De én... de én de én még egyet csúszni akarok!
- Arról szó sem lehet, most azonnal visszamész az intézetbe és jelentkezel a betegszobán! Egy nagylány visszakísér!

Szólt Julcsinak egy nyolcadikos lánynak, hogy fogja meg Teca kezét és vigye haza. Tecának eleredtek a könnyei, arcán elmosódtak a forró könnycseppek és a hideg hópelyhek. Julcsi kezét megfogta, és elindultak.

- Julcsi csak egy kicsit, csak egy kicsit, még hadd csússzak. Most ültem először szánkon. Légyszi. Légyszi.
- De mi lesz, ha meglát a nevelő? Abból nagy baj lesz ám, hallode...
- Légyszi... légyszi...
- Na jó kicsi lány, akkor most szerzünk egy szánkót, aztán hazáig húzlak. Úgy jó lesz?
- Igen, igen.

Julcsi elkérte az egyik szánkót, és felültette a kislányt. Majd kedveskedve mondta neki:

- Csak aztán kapaszkodj! Le ne pottyanj nekem!

Teca boldogan ült a szánkon, Aztán gyenge kis teste elhagyta, és menet közben a láztól álomba szenderült. Úgy érezte, a sűrű hópelyhekben anyukája húzza a szánkóval. Az anyukája, aki kicsi életében még soha nem vitte őt sehova.

A „Lételemünk a hó" irodalmi pályázatra érkezett alkotás