Gyermekkorom első, hóval kapcsolatos élménye hároméves koromból származik. Kipirult arccal, téli ruhaneműkkel mozdulatlanná öltöztetve ültem a szánkón, melyet apa húzott. Mit húzott, röpített! Mindaddig elégedettséggel töltött el ez a repülés, amíg szó szerint meg nem történt; édesapám, hogy fokozza az örömöm, egy hirtelen mozdulattal kipenderítette a szánkót, aminek egyenes következményeként arccal előre repültem a mellettünk lévő hókupacba.

Ambivalens érzéseim a hóval kapcsolatban felnőttként sem változtak: gyönyörűnek találom a hóesést, szeretek romantikus esti sétát tenni, amikor lábam alatt ropog a hó, de a vele való közvetlen érintkezést szívesen elkerülöm. A lételemem inkább a nyár, a meleg, a napsütés...

Amikor életem párjával megismerkedtem, hamar kiderült, imádja a telet. Bevallom, kissé értetlenül fogadtam téli szenvedélyét, a korcsolyázást. Igazából akkor rettentem meg, amikor arra biztatott, utazzunk fel a hegyekbe, szánkózni, síelni. Udvariasan biztattam, menjen csak nélkülem, velem úgysem lenne olyan vidám a napja, mint nélkülem. Ugyanakkor arra gondoltam, ha majd gyerekeink születnek, akkor még könnyebb szívvel engedem majd a téli örömök útjára őt, hiszen gondos anyaként gyermekeimmel várom majd őt haza, a jó meleg lakásba.

Hamarosan kisfiunk született, akiről már egész kicsi korában kiderült, nem ő lesz, aki a hideg téli napokon anyját őrzi majd a lakásban. Amikor már beszélni tudott, elmagyarázta apjának, pontosan milyen hóbunkert építsenek együtt és hová menjenek szánkózni.

Egy hideg téli napon kiskutyát kaptunk. Nagy volt az örömünk, bár a zord idő és a kölyök kora miatt eleinte a lakásban töltötte mindennapjait. Jó érzés volt simogatni, látni, ahogyan szuszog a sarokban; vidám pillanatokat okozott a játékával, azzal, ahogyan ragaszkodott hozzánk. Azonban már elejétől fogva tisztán látszott: kiskutyánk is előnyben részesítette az udvart a lakással szemben, még a hő-különbség ellenére is. Sőt, a forró nyarak után lassan beköszöntő télen érzi legjobban magát; vad vágtával és kerge ugrándozással örül a hóesésnek.

Hat és fél évvel később koraszülöttként jött világra kicsi lányunk, akit születésétől kezdve a széltől is próbáltam megóvni. Aztán rájöttem, nem kell féltenem; egészsége, bátorsága és életrevalósága egy szálat sincs elmaradva testvérétől. Épp úgy szereti a telet, mint a nyarat, mindenben megtalálja a szépet, az izgalmasat. Bánja is ő, ha hó ér az arcához! Élvezi, ahogyan röpül vele a szán s nagyot kacag, ha a száguldás véletlenül a hókupacban ér véget. Ujjong, ha hógolyót gyúrhat, még ha utána fagyos-pirossá is válnak a kis kezecskéi. Örömmel veti le magát a földre hóangyal készítés céljából. Óvatosan lépdel a befagyott tó szélén és kuncogva veszi tudomásul, hogy a jég bizony csúszik. Háromévesen már azt kis kijelentette, ő bizony apával tart a legközelebbi sítúrára.

Úgy tűnik, nincs menekvés: anyaként meg kell barátkoznom a téllel, a hóval, ha nem akarok a családommal közösen átélhető, számos téli élményből kimaradni!

A „Lételemünk a hó" irodalmi pályázatra érkezett alkotás