Írta: Patai Katalin

Ismét elérkezett a havas évszak, és ilyenkor még jobban gyűlölöm az embereket. Hát igen, nekem nincs tüzem és meleg barlangom, mint nekik, se forró élelmem és vizem. Nekem be kell érnem néhány fagyott kis állattetemmel és a jégcsapokkal.

Telihold van. Köd ereszkedik a hegycsúcsra, mely szinte megfagy a sötét éjszakában. A barlang, ahol meghúzom magam, leginkább egy jeges sírra hasonlít. A hideg kövek közt nehezen jön álom a szememre. Vigyáznom kell, nehogy teljesen kihűljön a testem. Még nem szeretném örök álomra hajtani a fejem.

Arra ébredek hajnalban, hogy éhes vagyok. Régóta nem jártak erre a hosszú talpú emberek. Ilyen időben jönnek elő, nagy falkákban, de csak kevesen merészkednek erre a hegyre, és ha ide is keverednek, nagyon gyorsan menekülnek. Azt hihetnénk pedig, hogy a talpuk akadályozza őket a futásban, de ők mégis szélsebesek.

Érzem a vér szagát. És ez csak egyet jelent: megérkeztek a hosszú talpúak... és egyikőjük megsérült. Kinézek a koromsötét barlangból. Jól sejtettem. Az egyik furcsán, a hátán fekszik, a lába természetellenesen megcsavarodva. Körülötte öt másik nézi, és furcsa torokhangon morognak egymáshoz. Kommunikálnak, amit csak ők értenek...

Előjövök, és elindulok feléjük. Lassan, hangtalanul közelítem meg őket. Érzem a szagukat, a nyál kicsordul a számból. A legkönnyebb préda, ha nem vesz észre időben, különben elkezd menekülni. De erre kevés az esély, nem túl jó a szaglásuk, nem elég éles a hallásuk. Eddig még kevesen szöktek meg előlem.

A hátuk mögött állok, takarásban, a sziklák mellett. A hat példány közül vagy a földön fekvőt, vagy azt a kis kövéret támadom meg. A többi elég erősnek látszik ahhoz, hogy védekezzen, vagy elmeneküljön, de elég gyávának is. Közelebb megyek...

Reccs. Rálépek egy faágra, melyet nem vettem észre. Felkapják a fejüket, szétnéznek. Keresik a hangforrást. Ha nem akarok semmit elszalasztani, most kell támadnom...

Ismét éjjel, a barlangban, immár teli gyomorral. A hosszú talpúakat megbénította a félelem, meg sem mozdultak. Ötöt kaptam el, a földön fekvővel együtt, a hatodik elfutott, míg a többivel foglalkoztam. Szerintem a többiek ordítása hozta vissza a lélekjelenlétét. Fura egy faj, de legalább könnyű préda. Most megint nem jön majd errefelé egy hosszú talpú sem, mert a hatodik elmeséli a többinek, hogy rájuk vadászom. De nem baj. Mindig van egy-két kételkedő, aki nem hisz bennem, és vannak olyanok, akik azt hiszik, csak egyedül vagyok, és társaságra vágyom. Ezért tudtam évszázadokon keresztül életben maradni... a meleg évszakban a hosszú talpúak ugyan eltűnnek, de akkor felébrednek téli álmukból a botos emberek, és ők még csak nem is futnak gyorsan...

A „Lételemünk a hó" irodalmi pályázatra érkezett alkotás