Nem, nem a divat… Nehezebb terepre mentem, meg is lett az eredménye. Az elmúlt két napban – dacára minden húsvétnak, voltam görkorizni. És nagyon remélem, hogy a sízés nem ilyen!

Tegnapelőtt este nem a játszótérhez, hanem az egyik közeli utcába mentünk korizni. Fölfelé még nem is volt annyira gáz, bár a durvább aszfalton nagyon nehezen tudtam magamat még kicsit is ellökni. Fújtattam is, mint a gőzmozdony. Visszafelé viszont következett a nagy halál. Ugyanis a lejtő sétálni nem meredek, viszont görkorcsolyázni… Szóval bemutattam néhány nem igazán kecses mozdulatot és a védőfelszerelésnek is hasznát vettem. Például a térdvédőnek, amikor nem bírtam se fékezni, se kanyarodni, se megállni. Egyedül az [o.]-ba kapaszkodunk és letérdelünk módszer vált be. És kiderült, hogy ahelyett hogy a testsúlyomat helyezném át, kanyarodi úgy akarok, hogy a csípőmet, vagy a törzsemet, vagy nem is tudom mimet forgatom, vagy mi. Bár én ebből semmi másra nem emlékszem, mint a rémületre, hogy nem tudok megállni…

Tegnap aztán úgy döntöttünk, hogy mivel Zsófi a Harry Potter és a Bölcsek Köve filmváltozatát szeretné megnézni, hármasban megyünk a tékába, a két lány görkorival [o.] meg majd vigyáz ránk. Hát az utóbbi nem sikerült – legalábbis annyiban nem, hogy én másfél méterre tőle nagyon elestem. És nagyon meg is ütöttem magam. A bal vállam fájdult meg nagyon, mert azt a kezemet tettem le (csuklóvédő viszont jól fungált), meg a gerincem alsó szakasza, merthogy fenékre estem. Meg valahogy mellbe vághattam magam a jobb kezemmel, mert itt is van egy szép lila folt. Ott helyben lerángattam a görkorit a lábamról. Úgy gondolom, rosszul is tettem, meg jól is. Rosszul, mert akkor mérgemben valószínűleg agresszívebben koriztam volna és akkor jobban megy. Viszont ha azt nézem, hogy Zsófi, aki sokkal jobban korizik mint én, hasonlóan félt a lejtőtől, mint előző nap én, és szüksége volt az apukája támogatására, akkor meg jól.

Ma délelőtt viszont nem voltam hajlandó fölvenni a görkorcsolyát…. Most meg kicsit furdal a lelkiismeret…