Egyszer mindennek eljön az ideje. Föltették tölteni az akkut, így semmi akadálya nem volt a reggeli videózásnak. Zsófi kicsit bekavart, mert – gondolom okulva a tegnapiból – úgy döntött, inkább kipróbálja az apja bicikliét, minthogy az én bohóckodásomat filmezze.

 

Tehát elindultunk a játszótér mellé, de már nem a bokrok takarásába, hanem a nyílt placcra. Végülis miért ne? Lássa csak ország-világ, hogy bizony túl a negyvenen is el lehet kezdeni a sportot! Nincs abban semmi szégyellnivaló, hogy nehezebben megy a mozgástanulás, mint hatévesen! Legalábbis ezzel vígasztalom magam.

Szóval megint jött a rollerezés, és a főnök kicsit csalódottan állapította meg, hogy nem billegek annyira, mint a legelején. Hja, kérem! Azt hittem, valami nagyjátékfilm készül rólam, de nem. Mindössze – szerintem – 5-10 méternyi örökíttetett meg hihetetlenül összeszedett, légies mozgásomból. Viszont olyan kedves elemzést kaptam a fejlődésemről, hogy egészen elérzékenyültem.

A kétkorcsolyás produkciót ismét egymás mellett “sétálgattuk” végig, és elkezdtem mozogni is. Márminthogy magamat ellökni, vagy mi. Nem egyszerű, viszont nagyon vicces. Belülről is. Annyira, hogy a nagy röhögésben jól el is estem. Szerencsére jótündérem [o.] az utolsó pillanatban még emelt rajtam annyit, hogy a párnásabb részeimre érkezzem…