Úgy tűnik, most minden második este jön össze a görkorcsolyázás. Tegnap a kicsit meredekebb utcaszakasz tetejénél fölvettem a korikat – és az egész lejtőt végigbénáztam. Ráadásul nehezítettem is a saját dolgomat, mert annyira röhögtem. Van a járdán néhány pukli, azt még megoldottam, de van egy szép mély árok is… Na abba belegurult a lábam, én meg [o.] karjaiba omlottam, merthogy számított erre. Utána persze ő is fulladozva a röhögésről elmagyarázta, hogy pont fordítva kellett volta. Nem passzívan gurulni, hanem épp aktívan belemenni, hogy a túloldalon ki tudjak jönni.

 

Aztán szerencsére elértünk a laposra. Az első gurulásnál már nagy firifittyel  nem is kapaszkodtam, a végén viszont akkorát estem, mint az ólajtó. Merthogy az én drágámnak nem sikerült elkapnia… Mondta, hogy annyira gyors voltam, meg minden, de egyszerűen elaludt. Így lett a könyökömön, meg furcsa mód a cipő szélénél egy-egy lila foltom. És hogy hibáit még tovább fokozza, közölte, hogy fölfelé meg nem kapaszkodhatok. Jól meg is sértődtem.

Dacosan-hisztisen el is indultam fölfelé – persze nullával. Néhányszor meginogtam, de nem kapaszkodtam meg a fölkínált kézben! Száradjon csak [o.] lelkén, ha újra elesek! Aztán egyre inkább belejöttem. Közben a főnök észrevette, hogy nem áll igazán jól a lábamon a kori – persze, mert nem volt rendesen meghúzva. Én pedig jobban nem tudom, úgyhogy rásegített. És láss csodát, kevésbé biceregtem!

És már feladatokat is végeztem: ha kellett, fékeztem, és guruláskor hol az egyik, hol a másik oldalra vittem a testsúlyomat. Vagy hogy szakszavakkal dicsekedjek egyik vagy másik lábra terheltem.

Ami viszont nem ment, a fordulás. Tudom, hogy oda kell törekednem, ahová érkezni akarok,de nem bírom megcsinálni. Félútig jutok el, utána meg hanyatt esem. De persze ne akarjak mindent egyszerre! [o.] szerint ahonnan kezdtem, jól haladok. (Persze elfogult. De legyen is!!)