A tegnapi nap kimaradt – este tízig dolgoztam, utána meg már nem volt se kedvem, se erőm a görkorizáshoz. Viszont úgyis lemaradtam az írásban, úgyhogy összefoglalok 3–4 napot. Igazából változatosnak nem is nevezhetők a történések. Lemegyünk a megszokott játszótér melletti járdára, a füvön fölveszem a korit. Egyébként ott kitűnően tudok már ácsorogni! És ez nem volt mindig így.

 

Egy kicsit lejt a járda, így az egyik hosszon mindig gurulok, fölfelé pedig igyekszem “halszálkázni”. A pár nap gyakorlás eredménye az, hogy ma már nem rémültem meg, amikor egy kicsit felgyorsultam guruláskor. Kicsit merész is voltam, megpróbáltam magam ellökni lefelé is. Hát sikeres akciónak nem nevezném. Hűséges támaszom rögtön meg is magyarázta: amikor lefelé gurul magától is az eszköz, egy ilyen mozdulatnál sokkal előbbre kell a súlypontot helyezni, hogy ne fusson ki alólam a kori. Egyébként az eszemmel értem is, de sajna, nem érzem. (Remélem, még nem!)

Egyébként ebből áll az egész gyakorlás: legurulok, fölküzdöm magam, miközben azér’ fogom [o.] kezét. Ma már volt olyan, hogy nem csak sétált mellettem, hanem majdnem sietett! Fölfelé egyelőre sokszor összeakad a lábam abban az értelemben, hogy ugye ellököm magam mondjuk a jobb oldalra, viszont valahogy a bal korcsolyát nem emelem föl, így az meg egészen más irányba kezd gurulni – nahát így lehet lila csuklópántot készíteni a férjünknek.

Ez is sokáig hátráltatta egyébként a sítanulásomat. Meg kellett [o.]-t győznöm, hogy én mégiscsak tőle szeretnék “leckéket venni”. Ennyi idősen ez az egész végülis nagyban bizalmi kérdés, én meg őbenne bízom. Meg ki más lenne ilyen türelmes velem az én nagy bénázásomban? Ami az, bár szerintem kicsit már jobban megy, mint négy napja.