Második nap vége a szobacicáskodásnak, megmutatjuk a  világnak, mennyire béna is vagyok! Magam is belátom, hogy a szoba-konyha nem kifejezetten alkalmas terep a görkorcsolyázásra. Ráadásul a sí sem teremsport. Felkerekedünk, magunkhoz vesszük a  kamerát hogy a közeli játszótér mellett ismét rollerezgessek.

 

Nálunk van Zsófi is, aki ráadásul érdeklődik is a videózás iránt, így kitaláljuk: ő lesz az operatőr, mert én még erős támogatásra szorulok. Hát ebből az lett, hogy egyedül szerencsétlenkedem hol a bal, hol a jobb lábamon, ezek ketten meg állnak a pályának kinevezett járdaszakasz végén és elemezgetik az én mozgásomat. Elvégre Zsófi kijelentette, síoktató akar majd lenni.

Érzéke van is hozzá, ez már Mátraszentistvánban az IVSI Kongresszus idején kiderült. Mi hivatalból vettünk részt (én nem mint síoktató, hanem a kongresszusi újság szerkesztője, meg mint sajtó felelős), a gyerekek meg feljöttek síelni, mert épp tavaszi szünet volt a suliban. Visszatérve  a kongresszusra és Zsófi oktatói ambícióira a nyílt síoktatási napon volt egy egészen pici lány, aki valahogy a csoporttól félt, de Zsófi egyedül nagyon jól eljátszott/elboldogult vele. Lifteztek, síeltek. Olyannyira, hogy a végén a kislányt nagy sírás-rívás közepette tudták csak elvonszolni a szülők a pályáról.

Szóval én csetlettem-botlottam, az apró kavicsokkal lépten-nyomon meggyűlt a bajom, ők ketten meg elemezték mindezt. A végén azért legalább annyi fáradságot vettek, hogy amikor mindkét lábamra felhúzatták ezt a labilis jószágot, támaszt nyújtottak. Meg azzal bíztattak, hogy az előző napinál sokkal jobban ment. Mondjuk nem estem. De azért az állítás erős jóindulatot tükröz. Szerencsére felvétel nem készült. Köszönöm neked, lemerült akku!