Friss hozzászólások

A negyedik sínap [ágnes]

Még előző este a két fiú összedugta a fejét, hova is menjünk másnap síelni. Mert ugye nekem az a kis pálya lett volna a legjobb, amire a szobánk ablakából is ráláttunk, csakhogy ezen már nem volt hó. Bezzeg 10-12 nappal korábban! Ahogy a helyiektől megtudtuk, április első napjaiban még teljesen téli világ volt a tuxi völgyben, aztán egy jó hét alatt tavaszivá vált. Szóval térképeket böngésztek, lifteket és pályákat keresgéltek, próbálták felidézni, két nappal korábban melyik pályát is nézték ki. Csakhogy rájöttek, arra a jó kis pályára még nem tudok eljutni, mert az odavezető út még nehéz nekem. Végül a Penken kipróbálása mellett döntöttek.

 

És nagyon jól tették! Finkenbergből indult a lift 2095 méter magasba, a Penkenjoch csúcsra. Itt olyan festői környezetet és kitűnő pályákat találtunk, hogy Marci rögtön eldöntötte, a feleségét elhozza ide. Egyszerűen muszáj. “Bemelegítésként” egy könnyű kis pályán csúszkáltam, aminek az állaga számomra még teljesen ismeretlen volt. Merthogy szépen le volt ratrakolva és éjjel ki is fagyott, így elég kemény bordákon gyakoroltam és egy babyliften közlekedtem fölfelé.

Az utóbbival való ismerkedésem egy kisebb eséssel kezdődött, mert a karba nem kapaszkodni akartam, hanem azt, hogy toljon fölfelé, azonban az csak jól kiütötte alólam a lábamat. Aztán a liftes bácsi megmutatta, hogy ez kapaszkodásra szolgál. Így aztán néhányszor kitépte a karomat, és a könnyű lejtőn elég szép kanyarokat abszolváltam. Mindeddig, amíg [o.] meg nem nézte az ugyanannak a púpnak a túloldaláról induló kék pályát.

Merthogy úgy döntött, elég a játszadozásból, legyen egy kis feladat is. Állítása szerint az a pálya sokkal lankásabb volt, mint az, amin előző nap St. Antonban minden további nélkül lejöttem, én azonban nem így láttam. Az én szememben az a lejtő egy rettentő meredély volt, aminek a végében hatalmas mély szakadék tátong. A pálya valójában három lejtő-plató kombinációból állt, aminek a végén kb. 8-10 méterrel lejjebb volt egy széles út. Viszont a tetejéről épp a platók miatt nem lehetett a pálya végét látni, csak a szemközti völgyben lévő víztározót. Nahát én itt már el sem akartam indulni, de a második plató tetején végképp megmakacsoltam magam. Jött a hiszti – ahogy a fiúk fogalmaztak. Az tény, sírtam is, hogy képtelen vagyok ott lemenni, inkább fölgyalogolok, satöbbi. De iszonyúan féltem. Aztán Marci egy idő után otthagyott, [o.] pedig nagy nehezen rávett arra, hogy lecsússzak. Estem-keltem, de élve lejutottam a lifthez és utána másodszor is lementem azon a lejtőn. Persze továbbra is nagyokat estem, mert amint megijedtem, ahelyett, hogy mondjuk kanyarodtam volna, eldobtam magam. Meg sikerült kétszer is valahogy úgy elhasalnom, hogy a sílécek leoldottak…

Most visszagondolva azt hiszem a látvány és a pálya jó minősége együtt indukálták ezt a félelmet. Ez egy déli lejtő volt, ugyanolyan bordás, mint a kezdő pálya, viszont a hó már egy picit puhább. Én meg inkább a “térdig érő kásához” szoktam hozzá az előző napokban. Ez jobban csúszott, a léc a hó tetején siklott… Tán gyorsabban kellett volna az íveket összefűznöm, erősebben kellett volna az irányító lábamat nyomnom. Akkor a sebességemet kontrollálhattam volna. Nem tudom, ez így igaz-e, hogy valóban az történt volna, amit most leírtam, de most itt a gép előtt ülve ezt gondolom.

Egyébként, csak hogy valami sikerről is beszámoljak, a csákányos lifttel minden probléma nélkül közlekedtem.

Az én félelmetes lejtői kalandom persze minden erőmet kivette. Ráadásul a liftkezelő azt mondta, a dél felől közeledő felhőkből jóra ne számítsunk. Felajánlottam a fiúknak, hogy én pihenek, ők meg menjenek el síelni, de aztán inkább hallgattunk a liftesre és úgy döntöttünk, átmegyünk a gleccserre a democsapatot megnézni, lefilmezni.

Én túrabakancsot vettem, nem sícipőt, és segítettem a fiúknak felcuccolni 3250 méterre. Megegyeztünk, hogy ha van kedvem, elmegyek a a gleccser belsejébe vezetett túrára. De egyedül, ködös időben nem volt kedvem. Gondolom, ha süt a nap, jobban kijönnek a jég – állítólag – gyönyörű kék árnyalatai. Kicsit nézelődtem a kilátóteraszról, de a köd miatt inkább lementem egy állomással lejjebb, ahol egy napozóágyban kötöttem ki. Persze mire leértem, kisütött a nap is. Nem mondom, hogy rosszul esett a szunyókálás…

Az edzésről az utolsó liftek egyikével jöttek meg a fiúk – én már időközben elkerülendő a tömeget egy állomással lejjebb lifteztem és a nagy zenés party közben próbáltam olvasgatni. Aztán megjött a stáb, és mentünk enni-inni. Először egy nagyon kedves teraszt találtunk a helyi templom mellett, itt söröztünk (pontosabban én alma spriccert ittam).

A panzióban kitűnően főztek, az utolsó este egy helyi társaság is ott vacsorázott, igaz szállóvendégek már csak mi maradtunk. Az amerikai apuka és fia már előző nap, a német síelők pedig reggel mentek el. Az étel minőségére semmi panaszunk nem lehet, bár az én laktóz érzékeny gyomrom kicsit nehezebben boldogult a tejszínes krémlevesekkel. A szombat esti menü rizling leves volt – száraz borból sósan, utána pedig kitűnőem elkészített steak zöldségekkel, sültkrumplival. A végén meg fagyi áfonyaöntettel. Az osztrák vendéglátásról csak a legjobbakat mondhatom. Nem csak erre a panzióra, hanem valamennyire jellemző, hogy a kitűnő szakács és a tálalás lekörözi az itthoni éttermek zömét! És persze kedvesek, mosolygósak. Csoda, ha az ember kisimul e pár nap alatt?

Egyébként este ismét az felvett anyagot írtuk a számítógépbe, és a democsapat is bezsúfolódott a szobánkba – kíváncsiak voltak a teljesítményükre. Elvégre a két Interski Kongresszus közötti félidőben vagyunk, most májusban lesz a keret szűkítése.