Reggel fél hétkor frissen, tettrekészen ébredtem. Izomláz nincs - a forró fürdő igen hatásosnak bizonyult. Köszönöm Najla! (A módszert ugyanis hastáncosnő barátnőmtől tanultam.) Valószínűleg ennek, meg a szép időnek köszönhetőn úgy éreztem, már egy kicsit meredekebb pályán is képes vagyok lemenni. Én vagyok a hóekézés bajnoka!

Hát nem. Ugyanúgy a Rastkogelre mentük, újra a tegnap már bevált helyre. A liftállomástól a Lämmerbichl étteremig van egy kissé meredek lejtő, amin a síovisok minden szívbaj nélkül csúsznak le. Na, ezt terveztem én is. De azért Marcit előreküldtük a kamerával - történjék bármi, annak szalagon a helye! Ez így is van! A helyszínen se fogtam fel az eséseket tragikusan, de itthon visszanézve fetrengtem a röhögéstől! Leírhatatlanok voltak! Hát még az, ahogy megpróbáltam fölállni! Majd ha hazaértünk, a legjobb részeket azér' fölteszem a netre is.

Addig legyen elég annyi, hogy a kb. 10 másodperces utat legalább tíz percig tartott megtenni. Utána következtek a tegnapi gyakorlatok, a fél lábas csúszkálás és a bójakerülgetés. Igazából azért voltunk kénytelenek a tervezettnél hosszasabban ezekkel foglalkozni, mert a kezdő pályán a síiskolásoknak versenyt rendeztek, így a pálya le volt zárva. Szerencsémre a verseny hamar véget ért, így mehettünk mi is oda. Csúnya dolog, tudom, de volt ott egy nálam vagy húsz évvel fiatalabb lány, aki szintén magánoktatáson vett részt. Hát az ő ügyetlenkedése erősen felbátorított. Én még a tegnapi felvételek elején sem voltam tán annyira béna... Mondjuk az oktatója se nagyon erőltette meg magát a változatos feladatokkal. Hízott a májam akkor is, amikor már elsőre mintaszerű liftezést mutattam be a köteles liften. Állítólag a liftkezelő arca is némi hitetlenkedést tükrözött - egy kezdőtől nem ezt szokta meg!

Szóval megint a kanyarodást gyakoroltuk, és én valamiért jobbra nem nagyon akartam megcsinálni, pedig állítólag arra szebben is megy, mint balra. Meg a vállam már megint, vagy még mindig mozog. De a legfőbb utasítás: legyek könnyed!

Mikor elfáradtam, a fiúk úgy döntöttek, elmennek megnézni azokat a kék pályákat, amelyeket tagnap Hermann javasolt, meg kipróbálják a fejkamera egy újabb beállítását is. Énnekem pedig meghagyták, hogy gyakoroljak. Pihenésképpen készítettem néhány fényképet a pályáról és környékéről, aztán mentem gyakorolni. Mondanom sem kell, ekkor a liftes is szünetet tartott. Szóval gyakoroltam a halszálkázást, a féllépcsőzést és felküzdöttem magam négyszer is a pálya közepéig, hogy utána halált megvető bátorsággal lecsússzak és essek is egyet. De kisebbet, mint reggel. Igaz, itt a pálya is lankásabb volt. És kellemes meglepetésként az egyik léc leoldott, nagyban megkönnyítve a felállást. Dehogy fogok én ezután léccel a lábamon szerencsétlenkedni! Így sokkal könnyebb, vagyis így föl tudok állni. Máshogy nem.

Aztán végre elindult a lift, megjött a délelőtti bénázós lány és az oktatója is. Én meg már a lift tetejéig mentem és onnan csúsztam pár kört. Kicsit el is fáradtam, így a lift mellet álldogáltam, amikor a fiúk megjöttek, és áradozni kezdtek a látott pályákról. Ezek alapján nem is tudom, miért erőltetik az emberek a gleccsert. Ma például a Rastkogelen mi egy pulcsiban és softshell kabátban síeltünk, egész nap a körülményekhez képest jó hóviszonyok között, míg a szállásadónktól tudjuk, hogy a többi vendég arra panaszkodott, hogy a gleccseren nagyon hideg volt - láttuk is, hogy egész nap felhőben volt.

Szóval a pályarendszer hosszú is, szép is, a freeride terep hatalmas, a felvételek, amiket a fiúk hoztak, érdekesek. Ezután még bemutattam egy - állítólag - mintaszerű kanyargós lejövetelt és lecuccoltunk a pályáról. Délután fél három körül járt, a hó is kezdett romlani. Eredetileg azt terveztük, hogy a rosszabb időben megnézzük a gleccsert belülről (van egy vezetett túra, ami a legfelső liftállomástól indul), de miután a liftek csak négyig járnak, erre már nem jutott időnk. Helyette uzsonnáztunk, beírtuk a mai anyagot a számítógépbe, pihentünk.

Kimostam az alsóruhámat, mert a könnyedségre törekvés sajnos még megizzaszt. Szerencse hogy ezek az anyagok könnyen száradnak. Remélem, a térdfájásom meg reggelre elmúlik...

Ui. Este már nem küzdöttem az írás feltöltésével, így még gyorsan ideírom: 1. A térdem fáj. 2. A faluban is esik a hó. 3. Átmegyünk St. Antonba, mert a kamera nemigen lát semmi itt, azt meg úgyis meg akartuk nézni.