Be kell valljam, elmaradtam a blogírással. A sítanulás harmadik és negyedik napján annyi teendőnk akadt, hogy egyszerűen nem volt időm és energiám írni. Arról nem is beszélve, hogy a notebook, amit vittünk, éjfélig használatban volt, én meg túl álmos ahhoz, hogy éjjeli baglyot játsszam. De azért fel tudom ám idézni a történteket!

 

Különösen azért, mert az időjárás eléggé tréfás kedvében volt. Reggel ugyanis esett. A hó. 800 méteren, a faluban is. Ezek alapján hegyi ember el tudja képzelni, milyen látási viszonyok lehettek 2000, illetve 3000 méteren. Egyszóval esélyünk sem volt, hogy az én fejlődésemet megörökítsük, hisz a kamera azért mégsem emberi szem, a normális felvételekhez muszáj, hogy fény legyen. A gyászos kilátásokra tekintettel Marci azt javasolta, a vasárnapra tervezett kirándulást St. Antonba, hozzuk előre. Ha ott süt a nap, filmezhetünk, ha nem, a leendő demolejtőt meg tudjuk nézni.

Mindez azért fontos, mert 2011-ben St. Antonban lesz az Interski Kongresszus, amelyen a Síoktatók Magyarországi Szövetsége természetesen részt vesz, és a formációs bemutató helyszínének ismerete segíthet a gyakorlatok összeállításában. Előzetesen azt az információt kaptuk, hogy a FIS VB befutólejtője lesz a bemutató helyszíne. Hát megnéztük – és a hozzáértők megrémültek. Merthogy se nem nagyon meredek, se nem nagyon hosszú az a lejtő. Még abban reménykedünk, hogy mégiscsak másik helyszín lesz – ezt a hétvégi kongresszuson az SMSZ elnöke biztosan megtudja.

De nagyon elkalandoztam… Szóval megérkeztünk St. Antonba, amely kezdő szempontból nagyon különbözött a tux-i síterülettől. Itt ugyanis nem kellett 2000 méterre fölmenni, hogy találjunk valami lankásabb pályát. (Hintertux környékén ezeken a faluszéli pályákon – sajnos – már nem volt hó.) Szóval megint szép kis motyóval fölcaplattunk az alsó liftállomáshoz (kamera, állvány, 2 embernek 3 pár síléc, hátizsákok az apróbb motyónak). Nem véletlenül emeltem ki a 2 emberre 3 pár sílécet. Nekem ugyanis vittük az “easy to learn” léc mellett a nagy sílécet is: egy gyönyörű fekete Atomic Cloud 9-est. Marci fölállította a kamerát én pedig életemben először egy tányéros lifttel közlekedtem. No előszörre majdnem sikerült kiesnem, mert szépen eleresztettem a fülem mellett [o.] figyelmeztetését, miszerint ez nem ülőlift, maradjak állva. Szerencsére sikerült valahogy visszatornáznom magam . A kis 123 centi hosszú sílécekkel még a mély kásás hóban is viszonylag könnyedén ment a kanyarodás. A harmadik menetre [o.] még megengedte volna a rövid sílécet, de Marci, aki az első nap kipróbálta ezt a lécet, annyira szidta, hogy azt mondtam, inkább jöjjön a nagy síléc. És láss csodát, azzal is sikerült eljutnom a lifthez, és amikor Mainard, a liftes fiú megtudta, hogy ez a 3. sínapom, nagyon elismerően bólogatott. Aztán ahogy jöttem lefelé a pályán, kiderült, hogy ez a síléc sokkal jobban visz, mint a kicsi. Ha nagyon meglódultam, akkor sem estem el, pedig a másikkal biztosan hanyatt estem volna (a görkoriról ne is beszéljünk!). Azért persze sikerült például úgy lefúrnom a kásás hóba a léc csőrét, hogy hasra estem! Viszont például kevesebbet akadt össze a két léc csőre.

A technikámról csak azt mondhatom, NEM kitűnő. Valamiért balra szívesebben kanyarodok, viszont rosszabbul. Ebbe az irányba az esetek többségében a vállammal kezdem meg a mozgást, pedig ez nem jó. A balra forduló hóekeív (mert ezt így hívják ám!) végrehajtásának fázisai: egyenesen siklunk, a testsúlyt a bal lábra helyezzük, megvárjuk, hogy a sí bizonytalanná váljon és elkezdjen fordulni, ekkor behajlítjuk a térdünket és a jobb sít a bal elé kormányozzuk. Ez utóbbinál észrevettem, hogy a talp elejével minél erősebben nyomom, annál kisebb íven kanyarodom. Ez persze így leírva nagyon szép, de nem mindig jön össze a végrehajtása – bár valószínűleg az ismétlések számával egyre biztosabb lesz.

Két órányi csúszkálás után rájöttem, hogy elfáradtam. Mégpedig nem abból, hogy bármelyik izmomban fáradtságot éreztem volna, hanem abból, hogy elindultam és puff elestem, merthogy fogalmam sem volt, mit is akarok és fogok csinálni. Ezután elvittük a felszerelést a kocsihoz, a fiúk magukhoz vették a saját léceiket, a fejkamerát, és elmentek megnézni, miért is híres St. Anton. Marci ugyanis nem értette, miért ez a falu az alpesi sízés egyik őshazája. Nincs egy igazán érdes, szép, nagy sípálya – mondta ezt addig, amíg meg nem látta a terület térképét. Merthogy St Anton, St. Christoph és Lech-Zürs területe nem olyan, mint a Zillertal 3000. Itt a völgyek szűkebbek, így a falubeli hegyektől nem látszanak a mögöttük lévők. Pedig ott vannak! Nem is akármilyenek! Bizonyította ezt Marci arca, a sízés végén …

Mialatt a fiúk síeltek, én sétáltam St. Anton – jóformán egyetlen – utcáján. Fényképeztem egy-két házat, ám ahogy egyre több emberrel találkoztam, egyre szakadtabbnak éreztem magam. Hát igen. Ide a gazdagok járnak síelni. Itt a snowboardosok szakadt holmija is nagy divatházakból való direkt szakadt cucc. Szóval egy idő után inkább visszamentem a kocsihoz olvasni, szunyókálni (Patrick Robinson: Tűzerő). A fiúk három fejezet után értek le, utána irány vissza.

Ekkorra már a democsapat is befejezte az edzést. Már telefonon elmondták, hogy délelőtt a Rastkogelen edzettek, és nem sokkal azután, hogy mi elmentünk, kisütött a nap, a pályák pedig edzésre már nem voltak jók. Délutánra tehát fölmentek a gleccserre, ahol éjjel fél méter hó esett, nem ratrakolták le, így buckás, túrt hóban gyakorolták az [o-]-val megbeszélt feladatokat.

Este vacsora után átmentünk, megmutattuk a fejkamerás felvételeket a feltételezett demo-lejtőről, majd haza, hogy a napközben készült felvételeket beírjuk a számítógépbe…