A fenti megállapításra a síruhák rendezgetése közben jutottam. Sorra kerültek elő a táskából [o.] állandó hegyi ruhakészletének most nem használt darabjai, különböző rövid- és hosszúujjú pólók, pulóverek, amiket persze csak alsóruházatnak szabadna neveznem, mert azért ezek NEM pólók és pulóverek. Aztán az én cuccaim: a vékony és a vastag kesztyű, a vékony és a vastag sapka, valódi pólók és pulcsik, amiket fölöslegesen vittem el.

Még előző este a két fiú összedugta a fejét, hova is menjünk másnap síelni. Mert ugye nekem az a kis pálya lett volna a legjobb, amire a szobánk ablakából is ráláttunk, csakhogy ezen már nem volt hó. Bezzeg 10-12 nappal korábban! Ahogy a helyiektől megtudtuk, április első napjaiban még teljesen téli világ volt a tuxi völgyben, aztán egy jó hét alatt tavaszivá vált. Szóval térképeket böngésztek, lifteket és pályákat keresgéltek, próbálták felidézni, két nappal korábban melyik pályát is nézték ki. Csakhogy rájöttek, arra a jó kis pályára még nem tudok eljutni, mert az odavezető út még nehéz nekem. Végül a Penken kipróbálása mellett döntöttek.

Be kell valljam, elmaradtam a blogírással. A sítanulás harmadik és negyedik napján annyi teendőnk akadt, hogy egyszerűen nem volt időm és energiám írni. Arról nem is beszélve, hogy a notebook, amit vittünk, éjfélig használatban volt, én meg túl álmos ahhoz, hogy éjjeli baglyot játsszam. De azért fel tudom ám idézni a történteket!

Reggel fél hétkor frissen, tettrekészen ébredtem. Izomláz nincs - a forró fürdő igen hatásosnak bizonyult. Köszönöm Najla! (A módszert ugyanis hastáncosnő barátnőmtől tanultam.) Valószínűleg ennek, meg a szép időnek köszönhetőn úgy éreztem, már egy kicsit meredekebb pályán is képes vagyok lemenni. Én vagyok a hóekézés bajnoka!

Tudom, sokan őrültségnek, de minimum pénzkidobásnak tartják egy kezdőt elvinni egy messzi síterepre, de ezzel nem értek teljesen egyet. Egy kisgyerek esetében persze elképzelhető, hisz nehezen tűri a hosszú utat, de egy felnőttnél szerintem más a helyzet. Kell, hogy legyen valami viszonyulás a hegyhez, a terephez, mondhatnám úgy is, valami lenyűgöző ahhoz, hogy igazán jó élmények szülessenek. Legalábbis esetemben mindenképp. Két éve láttam egyáltalán [o.] szerint már igazán hegynek nevezhető hegyet, de hát az végülis csak kistestvére lehet ezeknek, amik között írok.

Nem, nem a divat… Nehezebb terepre mentem, meg is lett az eredménye. Az elmúlt két napban – dacára minden húsvétnak, voltam görkorizni. És nagyon remélem, hogy a sízés nem ilyen!

Ismétlés a tudás anyja és az unalom az apukája. Ezt mondja [o.]. Hát így van. Lassan kezdek kifogyni a témából. Tegnap este majdnem teljes védőfelszerelés-arzenált öltve mentem korizni. Csak sisak nem volt rajtam. És nem estem el, és nem is csináltam semmit látványosan jobban, mint előző este.

Bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy izgatottan várni fogom, mikor mozoghatok végre. Hiába szerencsétlenkedés mindaz, amit a görkorcsolyán művelek, mégis valahogy vonz. Meg hát fejlődgetek is – bár ezt csak a nagyon hozzáértők látják… :-)

Úgy tűnik, most minden második este jön össze a görkorcsolyázás. Tegnap a kicsit meredekebb utcaszakasz tetejénél fölvettem a korikat – és az egész lejtőt végigbénáztam. Ráadásul nehezítettem is a saját dolgomat, mert annyira röhögtem. Van a járdán néhány pukli, azt még megoldottam, de van egy szép mély árok is… Na abba belegurult a lábam, én meg [o.] karjaiba omlottam, merthogy számított erre. Utána persze ő is fulladozva a röhögésről elmagyarázta, hogy pont fordítva kellett volta. Nem passzívan gurulni, hanem épp aktívan belemenni, hogy a túloldalon ki tudjak jönni.

Tegnap este elkeserítő teljesítményt nyújtottam. Egyszerűen nem voltam képes normálisan még gurulni sem. Mintha eddig nem csináltam volna semmit. Meg is lett az eredménye: a sokadik megingás végén sikerült majdnem teljesen elesni, csak [o.] mentett meg, és az, hogy az egyik térdem hamarabb leért, mint bármi más. Szóval erről még beszélni sem érdemes, annyira tragikus este volt.

A tegnapi nap kimaradt – este tízig dolgoztam, utána meg már nem volt se kedvem, se erőm a görkorizáshoz. Viszont úgyis lemaradtam az írásban, úgyhogy összefoglalok 3–4 napot. Igazából változatosnak nem is nevezhetők a történések. Lemegyünk a megszokott játszótér melletti járdára, a füvön fölveszem a korit. Egyébként ott kitűnően tudok már ácsorogni! És ez nem volt mindig így.

Egyszer mindennek eljön az ideje. Föltették tölteni az akkut, így semmi akadálya nem volt a reggeli videózásnak. Zsófi kicsit bekavart, mert – gondolom okulva a tegnapiból – úgy döntött, inkább kipróbálja az apja bicikliét, minthogy az én bohóckodásomat filmezze.

Második nap vége a szobacicáskodásnak, megmutatjuk a  világnak, mennyire béna is vagyok! Magam is belátom, hogy a szoba-konyha nem kifejezetten alkalmas terep a görkorcsolyázásra. Ráadásul a sí sem teremsport. Felkerekedünk, magunkhoz vesszük a  kamerát hogy a közeli játszótér mellett ismét rollerezgessek.

Elkezdődtek a szárazedzések. Már ha azt, amit én művelek, ennek lehet nevezni. Persze mi mással, mint görkorival. Mert mint tudjuk, a “görkorcsolya mozgásszerkezete kísértetiesen hasonlít a sízés mozgásszerkezetére”. Ráadásul nekem van is görkorcsolyám. Nem mintha a lekvárszövetség oszlopos tagjaként valaha is késztetést éreztem volna bárminemű közelebbi ismeretségbe lépni vele – csak hát kaptam.

Végülis magamnak kerestem a bajt. Így jár, aki síoktatót választ élete párjául. Egy darabig még elodázódott a sítanulás amiatt, hogy ugye a “főnök” hol koordinációs, hol ilyen-olyan csillagos, hol meg demotáborokban jár, ráadásul ő maga is tiltakozott az ellen, hogy tanítson. Mert az családon belül nem jó, veszekedés lesz satöbbi… Amúgyis vannak a kollégái között jelentkezők, akik szívesen megtanítanának.

Tegnap persze elfelejtettem a sportot. Mentségemre szolgáljon, hogy be akartam fejezni két munkát, és olyannyira erre koncentráltam, hogy ez minden mást kivert a fejemből. Este tízkor, mikor eszembe jutott, meg már nem indultam el.

De minden jó, ha a vége jó: estére megkaptam az idei símet (Atomic SL11), és ez azt az ötletet adta, hogy ha már úgyis mennem kell Hintertuxra, akkor hasznossá téve az ott töltendő napokat, léceket fogok tesztelni.

Négy napot fogunk síelni, abból egyiken workshopot kell tartanom, így marad három nap próbálgatni. Sikerült leszervezni, hogy szombaton, Visegrádon, a síoktatók gyepsível összekötött évadnyitóján kapok még két tesztsít, és így minden napra lesz hasznos elfoglatság!

[o.]

Ráadásul pont akkor, amikor indulnék futni. Még az a szerencse, hogy bemelegedéssel szép lassan el is múlik.

Kimaradt a hétvége környéke, közbeszólt a szüret meg a sürgős munkák. De tegnap estére elkészültem a korrektúrák kijavításával, a kijavított könyv világraszülését a nyomtatómra és a kedvesemre bíztam, és elindultam újra sportolni.

igen kellemetlen futás közben (Красная Москва). Nem mintha egyébként csak erre vágynék naphosszat, de azért amikor az ember a tüdeje legutolsó hörgőjét is kihasználja a túlélés érdekében, akkor nagyon kemény hatású az oda bejutó Красная Москва-molekula.

Becsszóra úgy készültem hétfőn, hogy megy tovább az edzésprogram. Csakhogy valamelyik, a családi körben éppen mostanában megfordult kórokozó gazdaszervezetnek éppen engem választott. Így legalább arra az időre prolongálni vagyok kénytelen az intenzívebb fizikai tevékenységet, amíg a köhögés elmúlik.

Igazából az lett volna a leghelyesebb, ha ezt az epizódot kihagytam volna. Jobb, ha hallgat az ember az ilyen dolgokról. De ha már megígértem, kénytelen vagyok beszámolni, mert még jobban szégyellném magam.

Pedig az augusztus olyan ártatlanul folyt át a szeptemberbe. Az agyondolgozott nyár után végre jött pár nap igazi nyaralás a Balatonon, aztán újra a rohanás itthon.

Pedig gyanakodhattam volna. Először is jöttek azok a gyanús levelek. Aztán olyanok hívtak fel telefonon, akiknek nyáron a legkevésbé jutok eszébe.