Ahogy nézzük a versenyzőket, magával ragad a mozgásukból áradó sebesség, erő, vakmerőség. Az erőteljes benyomások megfognak, ezekre fogunk emlékezni akkor is, amikor beérkezik a célba. Hatásuk annyira erős, hogy még a szakemberek is nehezen látnak ezek mögé. Amikor pedig elkezdünk elemezni, először a saját mozgásfelfogásunkat látjuk meg a mozgásban. Saját magunkkal hosszas vitákba bocsátkozva, a mozgást százszor visszanézve lehet észrevenni azokat az alig látható eseményeket, amelyek – feltehetően – elárulják egy-egy mozzanat valós történetét.

1.

Így volt ez Kjetil Jansrud első elemzett kanyarja esetében is: az egészen apró jelekből láthatjuk, mi is történik valójában. A kapu mellett a megszokott az előírásszerű tartásban halad, ami nem is csoda, hiszen Blardone-val szemben nem mentés közben érkezett. A kapu után az ívkülső – bal – karja egy pillanatra elkezd ellazulva leesni, de azután rögtön a talajjal párhuzamosan tartott alkarral, felfelé és egy kicsit hátra lendíti (ez elég fontos motívum: arra utal, hogy a karlendítéssel együtt erőteljesen működésbe léptek az oldalsó törzsizmok is). Ugyanekkor erőteljesen ráterhel a belső síre (ehhez kellett a kar lendítése és az átellenes törzsizmok megfeszítése).

Nagyon fontos ennek az időzítése: ezt a kis nyomást a belső síre csak akkor teszi meg, amikor a csípője már elindult a völgy felé, ugyanis ha korábban rugaszkodna el róla, pont a hegy felé indítaná a csípőt, ami ebben a helyzetben nem célszerű. A kar pillanatnyi leesése jelezte, hogy elengedte az ívbelső oldalon a hasizmok tónusát, amitől elindult az élváltás, és a csípő átbillenésének folyamatába kapcsolta be a terhelést a belső lábra.

Nála gyakorlatilag nem látható a völgylábbal való lendítés, pontosabban akkor kezdi megemelni a völgylábát, amikor már elindult a forgás. Ez azért van, mert a völgylábbal való lendítés ugyanolyan irányú forgatónyomatékot eredményez, mint a hegylábra való fellépés (vagy a kettő együttműködése). Ezzel a mozdulattal beindul a forgás, a lécek elkezdenek a megfelelő irányba állni.

Egyértelműen az ívkülső lécen fog talajt, mégpedig nagyon intenzív terheléssel. Az ívkülső síléc nagyon meggörbül, és pillanatok alatt nagyon rövid ívre kényszerül (ebben szerepet játszhat a D2 technológia, amely miatt a terhelés kezdetén puhább a léc, jobban tud görbülni). Ha állóképen nézzük, olyan mintha támasztott lendületet látnánk. Hegytámasz nem lehet, mert szó sincs a hegy felé való fellépésről. A völgytámaszra jobban hasonlít, de nem arról van szó, hogy lecsúszna a völgyléc, hiszen ezeknél a reptetett lendületeknél mindenképpen van sodródás, és a két léc nagyjából egyformán sodródik. Csupán az történik, hogy a meggörbült léc szűkebb íven futva közelít a másikhoz. Amint a belső lécre is terhelés kerül, azonnal párhuzamossá válnak a lécek.

Ha az ívkülső karját előre-lefelé zárná, növelné az ívkülsőn a terhelést, de neki most éppen ellenkezőleg, kiegyenlíteni kellene, ezért a karral viszonylag magas pozícióban kivár (a hátrafeszített csuklóból láthatjuk, hogy izommunkával tartja magasan a kart, hogy ne induljon meg lefelé). Ez idő alatt láthatjuk, hogy az ívkülső léc egyenessé válik, kevésbé görbül mint előtte. Amikor a terhelés megérkezik az ívbelsőre is, és közeledik a kapuhoz, lezár az ívkülső karral, és újra elindul a terhelés az ívkülső lécre.

Összefoglalva:

• Jansrud megmutatja, hogy nagyon fontos az apró mozdulat sorrendisége és az erők hatásvonalának iránya. Mindig precízen betartja a megfelelő sorrendet, és megvárja, hogy a megfelelő irányba tudjon erőt közölni.
• Rendkívül pontosan és funkcionális irányítja az erőket ebben a kanyarban, és ehhez elsősorban a felsőtest és a karok előkészítő és szabályozó munkáját használja.
• Jansrud megmutatja nekünk, hogy nem szabad első benyomások alapján, felületesen megítélni a símozgásokat. Mozgása az élő bizonyítéka annak, hogy az alig látható, apró jelek döntő fontosságúak.

2.

Tulajdonképpen minél tökéletesebb egy kanyar, annál nehezebb helyzetbe kerül a szakíró. Például a második megvizsgált kanyarról szívem szerint azt mondanám, hogy: „Jó, így kell csinálni.”. Ez azért van, mert az igazán jó síelésben és optimális körülmények között nincsenek nagy mozdulatok, szenvedés és küzdelem; a síléc szalad, a síelő pedig csak annyit tesz, amennyi feltétlenül szükséges.

Persze ennek a folyamatnak is megvannak a kulcselemei, így mégsem maradunk tennivaló nélkül a második megvizsgált kanyarban.

A kapu mellett újra az előírásos módon halad el, de ahogy elhagyja a kaput, mindkét karját leengedi. A karok állásából jól látható, hogy most szó sincs aktív izommunkáról, lendítésről; egyszerűen csak a  mellkasi oldal tónusait lazította el. A felsőtest is elkezd felegyenesedni, hátrébb kerülni.

A kapu mellett elhaladva – a legnagyobb nyomás időszakában – az erőknek ellenállva nagy tónusok vannak a síelő testében, ezekkel stabilizálja magát. A kapu mellett elhaladva csökkenek az erők, lazul a tónus, és megváltozik az addigi stabil helyzet. A test súlypontja nagyjából a kikormányzás által megszabott pályán halad, és ezen lényegében nem lehet változtatni a következő talajfogásig. A súlypont körül azonban a testrészek átrendeződhetnek. Jansrud nem végez nagy és hirtelen mozdulatokat, így két nyugod forgást láthatunk: egyrészt a csípő esik át a lécek fölött a völgy felé, másrészt ahogy a felsőtest felegyenesedése egyben hátrafelé mozgást is jelent, egy hátrafelé forgást is megfigyelhetünk. Azaz az élváltás mellett hátra is kerül, emiatt látjuk úgy mintha a lécek megdobnák őt, ezért kerülnek egy rövid időre a levegőbe (ez teljesen normális velejárója az élváltásnak).

A bekormányzást alighanem az ívbelső sílécen terhelve kezdi meg. Erre az utal, hogy a kapu mellé érve erősen x-lábbal növeli az ívkülső síléc élszögét. Ha ugyanis az ívbelső lécen nagyobb a terhelés, akkor az rövidebb sugáron fut, és ha nem adna nagyobb élszöget az ívkülsőnek, V-alakban szétnyílnának. A kapu mellett elhaladva megint a karjaival szabályozza a terheléseket: az ívbelső kart azonnal emeli, amint a kapu lehetővé teszi, ezzel is terhelést adva az ívkülső lécre (ennek hatását a síléc görbülése hamarosan meg is mutatja).

3.

Jansrudot az előző két kanyar alapján úgy ismerhettük meg, mint aki nagyon pontosan érzi a rá ható erőket, pontosan használja őket, de mindig fenntart egy nagyon finom szabályozást. Ezt a folyamatos kontrollt figyelhetjük meg a harmadik kanyarban is.

Ezt onnan láthatjuk, hogy a bal kar a kapu után természetes módon elindul hátra (pontosabban a tehetetlenség miatt lemarad, amikor már nem tartják elöl a hasi oldal törzs- és vállizmai). Vele együtt egy pillanatig a jobb kar is hátramozdul, de szinte azonnal meg is áll: láthatóan Jansrud nem akarja engedni, hogy a válla kinyíljon, hanem a jobb karral szabályozva a következő kanyar felé irányozza a vállát. Eközben a bal kar viszonylag lazán, finom kontrollal utazik abban a helyzetben, ahová az élváltás kezdetén került. Ez a megoldás alapvetően más megoldás, mint amit eddig láthattunk: nem az ívbelső (jobb) karját hagyja hátra kerülni és nem mindkét karjával törekszik előre.

Ha már az új kanyar felé irányuló, frontális vállal akar élt váltani, akkor ez a megoldás egyértelműen jobb annál, mintha erőteljes izommunkát alkalmazna. A masszív izomtónus ugyanis lelassítja az élváltást, míg Jansrud az ívkülső váll hátrahagyásával lazán tartja a törzsizmokat, segítve a gyors élváltást.

A megoldás hátránnyal is jár: az új ívkülső (jobb) kar a kapu előtt meglehetősen elöl van, innen már nem tud a megszokott módon agresszíven előrezárni, és ez az élhelyzet-tartás-terhelés hármason sajnos meg is látszik.

4.

Bizonyos helyzeteknek olyan erős belső logikája van, hogy szinte mindenki engedelmeskedik neki. Így Jansrud is kompressziós lendületet síel ebben a kanyarban.

A kapu mellett elhaladva az előzőekhez képest sokkal keményebb felsőtesttel jön át, komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy elöl maradjon. Ehhez erősen felhasználja a hasizmát, amit onnan láthatunk, hogy a botok vízszintesen előre lendülnek. Főleg a volt ívkülső (jobb) karjával aktív, ami nem meglepő, mert már tudhatjuk, hogy ő rendszeresen az új kanyar felé törekszik felsőtestével.

Ez a megoldás nem tűnik túl hatékonynak (itt legalábbis biztosan nem), sokkal nehezebben történik meg az élváltása, mint az előtte haladóknál láthattuk. Pontosabban úgy történik meg, hogy a térdével vált élt, és – ahogy a térddel való élváltásnál gyakori – azzal sem egyszerre, hanem két ütemben: először a hegylábával, majd utána a völgylábával.

Így önmagában az élváltás még nagyjából ugyanolyan gyorsan megtörténhet, de terheléshez már sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe kerül, nem tudja olyan direkt módon támadni a léceket.

Ettől kezdve a megszokott módon fut tovább a kanyar.

5.

Jansrud itt is erőteljesen arra törekszik, hogy szemben maradjon a következő kanyarral, közepes tónussal. Ízlések és pofonok különbözők, én személy szerint kevésbé kedvelem az olyan síelést, ahol mindig közepes izomfeszüléseket látok, mert ebből soha nem lesz igazi ellazulás, és igazi támadás sem: kicsit langyos.

De a fizikával meg az anatómiával felesleges vitatkozni, úgyis ők nyernek. Hiába törekedett szemben maradni a kapuval, a kapu előtt mégiscsak ki kell nyitni a válltengelyt a megfelelő élezéshez és terheléshez, így a kapuhoz közeledve az ívkülső (jobb) karja és válla elkezd hátramaradni.

A kapu mellett elhaladva a nála már megszokott módon az ívkülső karját hagyja hátrafutni, felsőtestével megint erőteljesen törekszik a következő kanyar felé, de a kikormányzás végén mégis elengedi a tónusokat egy pillanatra, mindkét karja megindul hátrafelé, felsőteste kicsit megemelkedik. Az élhelyzetet és a terhelést nem sikerül pontosan eltalálnia, először V-alakban nyílnak a lécek (ez persze nem meglepő a felsőtesttel és a karokkal folytatott hezitálás után).

Az előzőekhez képest kevésbé törekszik az ívkülső lábra, de az ívet határozottan viszi végig.

A hátulról megtekintett élváltás viszont árulkodó: a túlkontrollált karok egyértelmű kötöttséget eredményeznek a derékban, érezhetően nincsenek összhangban a fellépő vagy elmúló erőkkel, határozottan akadályozzák a sima élváltást, a csípő kifelé, a,lécekkel együtt indul el, és csak később alakítja ki az új élhelyzetet.

A kapu felé közeledve mégiscsak fel kell készíteni az ívkülső (jobb) kart, mert a túlkontrollált, elülső helyzetből nem tudna eredményesen előrezárni. Ezért a kapu előtt egy kis hátralendítésből (kontramozgás) zárja előre a kart. Enélkül viszont nem tudná kialakítani azt a zárt pozíciót, amire szüksége van a kikormányzás során, hogy kellően gyors legyen a következő élváltás.

A kapu mellett elhaladva még látható a kísértés a túlkoncentrálásra, de aztán hamar kiderül számára, hogy erre nincs idő, lazítja a tartást, és megszokott tartásával ellenkezőleg szinte átrepül a következő élhelyzetbe.

6.

Ebben a kombinációban sokkal kevésbé törekszik előre, mint ahogy korábban láttuk.

A kapu mellett elhaladva az ívbelső karját hagyja leesni, az ívkülső karjával viszont keresztbe nyúlva elindít egy botfelkészítést a bottűzéshez (ilyesmit sem láttunk az előző kanyarokban). Az élváltást tehát a hasizmok tónusának csökkentésével érte el, de valamennyi izomfeszülést fenntart az ívbelső oldalon, ugyanis ezzel összhangban indul el az ívkülső kar keresztbe és felfelé. Ennek hatására még jelentős terhelésnek kell lennie az ívkülső lécen, amit abból is láthatunk, hogy csőrével közeledik az ívbelső felé.

A keresztben tartott kar leengedése jelzi a pillanatot, amikor átterhel a jobb lábára, kb. akkor, amikor a lécek lapjukra kerültek. A felsőtest kontrolljára való törekvés most is lelassítja az élváltást, a csípő nem esik át időben, így a térdekkel kell kormányozni a léceket.

A csípő kis késéssel eléri az optimális helyet, és innentől kezdve viszont megfigyelhetjük, hogy az élezést részben a csípőt mozgató erők, részben pedig ezzel összhangban az ívbelső térd hajlítása okozza. A két tényező közül az első az előző kanyar kikormányzásának következménye, tehát ezt nem tudja érdemben befolyásolni, így a térd hajlításával szabályozza az élezést és ezen keresztül persze a két láb közötti terheléseloszlást is. Ebből a szögből jól megfigyelhető, hogy oldalra irányuló akaratlagos mozgás, izomfeszülés egyáltalán nincs az élváltás és az élszög növelése során, minden izommozgása nagyjából a menetirány síkjában történik.

A kapu mellett elhaladva az ívbelső karját most nem hagyja leesni, hanem még magasabbra emeli. A törzs mozgásán, a pucsításon jól látható, hogy ez a – valószínűleg betanult – mozgás egyáltalán nincs harmóniában sem a fellépő erőkkel, sem a számára természetes testhelyzetekkel.

7.

A kapu mellett a megszokott képet láthatjuk.

A kapu mellett elhaladva az ívbelső karja elkezd leesni, amiből láthatjuk, hogy megváltozott az ívbelső oldal hasizomtónusa: ezt igazolja, hogy el is indul az élváltás. A leeső kart viszont megint megfogja, és ezzel lelassítja a csípő átesését.

Az élváltás során nagyon hátrakerül, de ez sem segít az élváltásán: a térdei különböző ütemben váltanak élt. Érdemes megfigyelni a bal karját, amelynek a kifordított csuklóval való leszorítása a bal oldali törzsizmok és hasizmok összehúzódását mutatja. Valószínűleg ezzel akarja gyorsítani az átesést, a hasizmokkal pedig a előrébb akar kerülni. Az élváltásban ezek a törekvések viszont inkább hátrakerülést eredményeznek, így inkább ront a helyzetem sőt még az is lehet, hogy emiatt került ennyire hátra.

Persze ez nem egy tragikus helyzet, ugyanis hátul keresztezve a súlypont villámgyorsan visszakerül a megfelelő pozícióba. Itt viszont már nincs helye a megszokott kontrollnak, így a bal kar véglegesen elindul hátra, különben nem állna helyre időben a rend. A hátramaradt ívkülső (jobb) kar a kapu mellett előrezár, a hasizmokkal együtt megterhelve az ívkülső lábat.

A kapu után, a következő kapuhoz közeledve hátulról látjuk Jansrudot, amint ellazítja a hasizomtónusokat, és mindkét karja elkezd hátramaradni. Ez idő alatt (kb. 4 tizedmásodperc - 8 képkocka) a csípő a fizika törvényei szerint elindul a völgy (a következő kanyar közepe) felé, és ezzel együtt elindul egy forgás az óramutató járásával ellentétesen. Mindez addig tart, amíg el nem kezd felépíteni újra egy erős hasizomtónust, hiszen szeret a kanyar előtt felsőtesttel előre és a völgy felé törekedni (ezt megint a karok mozgásából látjuk). Ez a tónus viszont megállítja a csípő átesését, késlelteti az új élhelyzet kialakulását. Ennek ellenére volt annyi dinamika a kanyarban, hogy az új ív a fizika törvényei szerint ívbelső lábon kezdődjön el.

8.

Minél többet nézem Jansrudot, annál inkább azt érzem, hogy az első benyomásként látható pontos kontroll sokkal inkább csak hezitálás, az apró pontatlanságok korrekciója. De hagyjuk a fikciókat, maradjunk a tényeknél!

A kapu mellett elhaladva elkezd leesni az ívbelső karja, de egy ponton megáll, míg az ívkülső elöl marad, de folyamatos kis szabályozásokat végez. Kis kivárás után az ívbelső kar félkörívben elindul hátrafelé-fölfelé, de ez a mozgás már nem a kanyarból származó tehetelenség következménye, hanem tudatos, akaratlagos karmozgás. Kis késéssel a bal kar is elkezd hátrafelé mozogni, de közben a jobb kar mozgása megáll: a kettő együtt a vállat forgatja balra, az új kanyar irányába.

Amikor a bal karját elindítja hátrafelé, a jobb térdével lapra állítja a lécet, és kicsit kivezeti maga alól, hogy át tudjon terhelni rá (ugyanezt láttuk az első megvizsgált kanyarban is). Ezzel és a bal térd lendítésével beindítja a forgást. Az élfogás most az ívbelső lécen történik, de a karok előrezárásával átkerül az ívkülsőre.

A kapu mellett éles szögben halad el és elég gyorsan el kell indítania az élváltást, hogy jókor és jó szögben érkezzen a következő kapuhoz. Az ívkülső karját hagyja hátrakerülni, hogy a törzse a következő kapu felé irányuljon. Így viszont nem indul el az élváltás, a törzs merev marad a völgy felé irányulva: ilyenkor egy megoldás marad: át kell terhelni az ívbelső lábra, ehhez a völgy felé billentett térddel csökkenti is az élszöget. Az ívbelső keze csak akkor indul el hátra, amikor már sikerült elindítani az élváltást. Így viszont elindul egy kis forgás, a levegőbe is kerül, tehát a talajfogás sodródással történik meg, ami feltehetően csökkenti a sebességét (ugyanitt az előző versenyzők tisztán váltottak élt).

Összefoglalva

Egy elemzésbe nem illik túl sok személyes elemet bevinni. Most mégis megteszem, mert nem létezik tökéletesen objektív elemzés, és tartozom magamnak annyival, hogy beismerjem a tévedéseket.

Jansrudot úgy tartottam számon, mint aki nagyon finoman és precízen síel. Mivel jobban szeretem a finom megoldásokat az erőszakosaknál, kedveltem is ezt a fajta mozgást. Kockánként végignézve a mozgását viszont meg kellett változtatnom a véleményemet: a finom vezérlés valójában a rengeteg pontatlanság és – feltehetően – az oktatók-edzők által belevert aktív élváltás következménye. A finomság pedig azt jelenti, hogy nagyon jó a mozgáskoordinációja, és a megtanult hibás megoldásokat valóban finoman korrigálja. Ez a folyamatos korrekció tűnik úgy mintha precízen szabályozná a síelését. A kritikus pontokon érezhetően elindulna a természetes mozgás, amit megállít és egy természetellenessel pótol, majd az így összejött hátrányokat ügyesen kijavítja. Attól tartok, hogy ha olyan edző kezébe kerülne, aki engedi az ösztönei után síelni, rendkívül nagyokat alkotna. A mostani síelésével viszont szerintem nem fog berobbanni az első vonalba.