1.

Blardone első kanyarját akár el is felejthetnénk, ha csak az általános tapasztalatokra lennénk kíváncsiak. Korábban ugyanis már szó volt róla, hogy ennél a kanyarnál egy kisebb völgyből jönnek ki, és neki nem sikerült ezt a helyzetet tökéletesen megoldania: pont a kapu mellett, a kikormányzás közepén vesztette el a kapcsolatát a talajjal. Mivel az élváltást így nem tudja elkezdeni, késni fog, és a kanyar már csak a mentésről szól. De a mentésnek is lehetnek tanulságai, ezért mégiscsak kövessük végig a küzdelmét!

A kanyarban való késés azt jelenti a számára, hogy kapkodnia kell, főleg, ha tudjuk, hogy eléggé eltűzött kapu következik, amelyet időben elkezdett élváltással sem könnyű jó helyzetben megoldani. Az a vonat már elment, amelyikkel optimális ívben meglett volna a következő kapu, ezért amennyire lehet (és amilyen gyorsan lehet) magasra kell kerülnie a következő kapuhoz, mégha ez sebességvesztéssel is jár. Tehát nem tudja ellazítani a megfelelő törzsizmokat, hanem a jelen esetben egyetlen mozdítható alkatrészével, a karjával indít el egy intenzív lendítést. A karlendítésben főleg a lapocka környéki hát- és vállizmok vesznek részt, amelyekbe bekapcsolódik a derék is. Mindezek eredményeként a csípője kifelé lendül, és forogva átrepüli az élváltást.

Elsőre gondolhatnánk, hogy a lábaival rugaszkodott el (elugrott), de ha alaposan megfigyeljük a lécek helyzetét és a térdek szögeinek változását, látható, hogy itt szó nincs ugrásról: a kar, majd csípő meglendítésével a kanyarból származó erőket használta ki, és azokkal reptette el magát. A karok legmagasabb helyzete után csak úgy tudott hatékony lenni a reptetés, hogy az addigi kemény izomtónust oldotta, majd a talajérés közelében kezdte újra elővételezni a szükséges izommunkát.

A nehéz helyzetből bravúros mentéssel hozta ki magát, sőt a következő kanyarba óriási energiatöbblettel érkezett. Van olyan, hogy egy jó mentés hatékonyabb, mint egy tiszta kanyar. Csak nem szokott a verseny minden egyes kapujánál ilyen jól összejönni...

2.

A kapu mellett elhaladva elindul hátrafelé az ívbelső kar (jobb), de rögtön megállítja és elindít egy páros karlendítést. A karlendítés gyorsító fázisa egy erős hasizom-összehúzódással jár együtt, ez viszont a testet a lécek fölött tartja, tovább fog menni a kikormányzás utolsó pillanatának irányába, így később történik meg az élváltás. (A felvétel megállított fázisban jól látszik, hogy Hirscher már egy kicsit túl is van az élváltáson, a lécei pont most kerülnek a völgy felőli élükre, míg Blardone még erős élszöggel áll a hegy felőli éleken.)

Szerencsére a lendítés után nem tartotta meg magasan a kezeit, hanem leengedte őket, ezzel lazított az izomtónuson, és elindult az élváltás, és onnantól kezdve szép íven folytatódik a kanyar.

3.

A kapu mellett elhaladva Blardone érzésem szerint az oldalsó törzsizmaiban épít erősebb tónust, a hasizmok kevésbé vannak bevetésben (a kar már korábban is viszonylag elöl van, és innen inkább csak szűkül a tartása, az is elsősorban a könyök behúzásával).

A kaput elhagyva az ívbelső (jobb) keze elkezd hátramaradni, de amint a lécek lapjukra állnak, újra előrefelé indítja el a karját. A válla ezzel együtt nyitott marad kifelé, a csípő pedig elkezd átesni a lécek fölött.

És ami ezután történik, azzal kapcsolatban egy nehéz szakmai anyaghoz méltatlan módon szeretném untatni a kedves olvasókat, ugyanis ennek a képnek története van, mégha az meglehetősen banális is. Az történt ugyanis, hogy az olimpiát élőben nézve feltűnt az olaszok mozgása, ami valamiért szokatlan volt, de pontosan nem tudtam azonosítani a lényegét. Idén ősszel aztán Vadim barátom hívta fel a figyelmemet arra a tényre amire elsőként egyébként jelen tudomásunk szerint Cz. Béla jött rá: azaz, hogy elképesztő harántterpesz (hoké) látható egyik-másik olasz versenyzőnél. Azt eddig is tudtam, hogy a hoké segít élre állítani a sít, de azt is, hogy terhelési szempontból komoly hátrányokkal bír. A jelenség azonosítása közelebb került, a megfejtése még nem eléggé. Aztán tegnap a Beaver Creek-ben rendezett világkupafutamot elemezve beugrott egy gondolat az izomtónusok különböző kezelési módját tekintve. Ma pedig gyanús lett Blardone nyomvonala, ezért összeraktam belőle egy sorozatábrát. És ahogy lenni szokott, amit látni akartam a képen, azt nem találtam meg rajta. De megjelent valami más, amihez szükségem volt erre a sorozatképre: nézzük mi volt az!

A kaput elhagyva az ívbelső karja elindul hátra, ahogy várható is (érdemes figyelni a bot mozgását), de hamarosan megáll, és marad ebben a pozícióban, elmozdulás inkább alkarban tapasztalható. Szinte ezzel egy időben az addig meggörbített előírásos cicahát pár tizedmásodperc alatt kihomorodik, és ugyanezen idő alatt a jobb (lendő ívkülső) láb jelentősen hátrafelé mozdul. Azaz Blardone az élváltáskor villámgyorsan hátrahúzza az ívkülső lábát, de ezt csak úgy tudja megcsinálni, ha a hátában felépít egy komolyabb izomtónust: ez jelenik meg pucsításként.

Az is érdekes a képen, hogy a síelő által leírt görbének van egy „billegése”: nem egyenletes „S” betűt rajzol, mint ahogy megszoktuk, hanem van benne egy visszabillenés, pont a hoké kialakításának szakaszában. Lehet, hogy később haétkonyaban áll élre a sí, de az előkészítés kockázatos.

4.

Ebben a kapuban eddig két kompressziós lendületet láttunk, Blardone ehhez képest még a botokat is a hóna alá kapja. Ez kedvező lehet a légellenállás szempontjából, de beleavatkozik a mozgásba is. A kapu mellett elhaladva még a merevebb tartású Cuche ívbelső (bal) karja is hátralendült, ezzel segítve a törzsizmok lazulását és az élváltást. Blardone a kapu mellett elhaladva azonnal felvette a tojástartást, és ehhez lezárta a karjait. A lezáródó karok egyben kötöttebb felsőtestet eredményeznek, így az élváltás elhúzódik: ha pl. Hirscherrel hasonlítjuk össze, ő ugyanabban a fázisban már élen fut a következő kapu felé, ahol Blardone még lapon van (Hirscher csak a kamera elmozdulása miatt látszik a képen előrébb, a két síelő a valóságban a kanyar ugyanazon fázisában van).

Az elmaradt lazításnak rögtön van egy látható következménye: mivel nem tud időben elindulni a csípő a völgy felé, kialakul egy x-láb, ami a hegylábra való átterheléssel segíti az élváltás elindítását. Innentől kezdve már hasonló kompressziós lendületet láthatunk, bár mintha kicsit hosszabb ívre kerülne a kikormányzás, mint az előző két versenyzőnél.

A légellenállás nagyon fontos tényező a sebesség szempontjából, de figyelembe kell venni, hogy hatása a sebesség négyzetével arányos: kisebb sebességeknél a jelentősége is csökken. A légellenállás szempontjából előnyös tartás azonban hátrányos a mozgékonyságra, kötöttebb izomhelyzeteket okoz. A versenyzők lesiklóversenyeken ha csak lehet, mély tartásban száguldanak. De amint erősebb kanyarokba kerülnek, kinyitják a tartást, és felállnak belőle. Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy az egyensúly megőrzése érdekében álltak fel. Valójában az élváltások és a terhelések szabályozása érdekében van szükség a nyitottabb, mozgékonyabb pozícióra. Az egyensúly mellett a mély helyzet szólna, mechanikailag az ugyanis stabilabb. De a légellenállás csak egy tényező, és sokszor messze nem a legfontosabb.

5. 

A következő kanyarban nem kellett szűk ívre húzni a léceket, így nyugodtabb lesz az élváltás is, sokkal kevésbé akadályozza a karok zárt helyzete. Érdekes, hogy sokkal tisztább lett az élváltása, mint Hirscheré, aki magasabb pozícióban, de merev karokkal blokkolta meg magát.

A következő kapuhoz érve viszont nyitja a karjait. Ennek az oka, hogy szűkebb sugarú kanyar következik, és itt már fontos lesz a terhelések sazbályozása. Érdekes megfigyelni a bal kar könyökének mozgását: először kifelé és hátrafelé mozdul az előkészítés alatt, majd utána a terhelés adagolása alatt befelé és előre törekszik, ami által kiegyenesedik az egész kar. Ez az apró mozdulat árulkodik hasi és mellkasi törzsizmok feszüléséről. A kapu mellett pontos kontrollal jön el, most nem látható az az igazgatás, amit az előző két versenyző végzett a térdével. Az élváltás előtt viszont nem hagyja hátrakerülni az ívbelső (bal) karját, hanem előre-fölfelé húzva viszi a vállát a következő kanyar irányába. Emiatt a csípő először a hegy felé indul el, de a precíz kikormányzás miatt mégis határozottan továbbmegy az átesés, előírásszerűen esik át a völgylábon és kezdi meg rajta az új kanyart.

Az élen végigvezetett, viszonylag rövid sugarú kanyar végén rettentes erők állnak a rendelkezésére. Az élváltásnak páros botozással lát neki, ami miatt az egész teste kifelé repül a kanyarból, így nehezebben alakul ki a megfelelő élszög. Emiatt az ívbelső lábával (bal) kénytelen „letérdelni”, azaz a térdét befelé forgatja, hogy nagyobb élszöget kapjon. Ennek két hátrányos vonatkozása is van: egyrészt sokkal kevésbé hatékony, ám sokkal egészségtelenebb módon lehet szabályozni a terhelést; másrészt a befelé forgó térd a csípőben kifelé forgató hatással párosul, és ez ellentétes azzal, amire a kanyar ezen fázisában szükség lenne. Szerencsére az ívkülső karjával akkor kezd lezárni, amikor már a térd újra egyenesben van, így a valós tehelés megérkezésekor, már rendeződik a tartás, határozott és pontos élhelyzettel indulhat neki a következő kanyarnak.

Az ezt követő élváltás a terhelések tudatos szabályozása szempontjából izgalmas. A kirkormányzás végén az élváltást a térdével megnövelt élszöggel segíti, így a lécek a teste alatt felfutnak a hegyre (ráadásul teret is nyer ezzel a következő kapu felett). A karjait az alaposan megtanult módon páros botozással indítja el felfelé (szerintem még jobb lenne ez az élváltás, ha a bal karral nem törekedett volna ennyire felfelé). Viszont ezután azonnal elkezdnek leesni a karok, az egész test rövid időre nyugodt, viszonylag laza tartásba rendeződik, várva – és segítve – az élváltás megtörténtét. Ezután viszont a bal kar újra intenzíven megemelkedik hátrafelé, és a hullámzása szépen mutatja, hogyan adagolja a terhelést az bekormányzásban, míg a kapu mellett agresszíven előrzár, elérve a maximális terhelést az ívkülső lécen. Ha a karja megmaradt volna a viszonylag mély tartásban, nem lett volna meg a jó helyzet az ívbelső térd felfelé húzásához és a terhelés agresszív kialkításához.

6.

Láthatóan ezt a kombinációt Blardone sem ítéli túl bonyolultnak, és valószínűleg nem is téved vele nagyot. A lesiklótartás nagy valószínűséggel nagyságrendekkel hatékonyabb, mint Hirscher pihenőtartása - ami ráadásul még egy apró hibát is magával hozott.

Az élváltás indításához egy kicsit feljebb helyezkedik a tartás lényegi megbontása nélkül. Utána viszont már kinyitja a tartást, és – ahogy az előző kanyarnál már láttuk – az ívkülső kezét hátrahagyja, hogy kialakulhasson a jó élhelyzet és hogy szabályozni tudja a terheléseket, de azután nem látható komolyabb támadás. Feltehetően az történt, hogy a rákészült a kanyarra, de nem érkeztek akkora erők, amelyekre agresszíven kellett volna reagálni, így már a következő kanyar lesiklótartására kezdett felkészülni.

7.

Érdekes megfigyelni, hogy ugyanazt a kombinációt a versenyzők mennyire más és más módon vezetik végig. Blardone itt azt mutatja meg, hogy a kompressziós lendület lehet finom és lágy is.

A kapu mellett elhaladva az eddigiekhez hasonlóan egy klasszikus botfelkészítést láthatunk, a bottűzés viszont csak imitációszerű – nem is illeszkedne a Blardone-ra jellemző „old school” páros botozáshoz egy klasszikus bottűzés. Az ívbelső (jobb) kar a felkészítéssel összhangban esik le, de a bottűzés elméleti időpontja után az ívkülső kar magasan marad, a hasizmok viszont intenzíven összehúzódnak (ezt onnan láthatjuk, hogy a törzs villámgyorsan előrehajlik). A meggörbült hát arra utal, hogy a deréktáji izmok viszont lazák maradtak, ami szükséges a jó élváltáshoz. Ez azért tanulságos, mert alacsonyabb tudásszinten (vagy gyengébb törzsizomzat esetén) ilyenkor erős pucsítás szokott megjelenni, ami hátrányosan befolyásolja az élváltást.

A térdek passzív behajlításával (összenyomódásával) elnyeli és szabályozza a kikormányzás végén tapasztalható erőket, és vezeti át a léceket a másik élükre. Az élváltás közben még egy apró terephullámot is meg kell oldani, ezt viszont nem sikerül tökéletesen, kicsit elrepül róla. A terephullám pont az élváltás közepére esik, és miatta nem tud a megszokott módon vállal a következő kanyar felé törekedni. Most a fizika győz, ezért a belső lábra érkezik meg, és ez a mozgásszerkezet kissé meg is zavarja. Az ívkülső (jobb) kar most nem a terhelést szabályozza, hanem a félkörben való előremozgása egyszerűen egyensúlyozás. Ha most nem rotációval akarná megoldani a helyzetet, hanem a bal láb hajlításával és a jobb kar lefelé való törekvésével lényegesen hatékonyabban tudná rendezni a sorait – de ez nem az ő világa, ő a jobb váll előrelendítésével próbálkozik. Viszont bőven van még hely a rendeződésre, a kialakult helyzet meg egyáltalán nem kritikus, így mire a kapuhoz ér, rendezi a sorait.

8.

Ebben a kanyarban egy újabb titokra derül fény: megláthatjuk, hogy nem minden az, aminek látszik. A jól látható vezérmotívum ugyanis az, hogy Blardone a leendő ívbelső léc térdével lendítve indítja a kanyart.

Ebből az következne, hogy az előző kanyar végén átterhelt az ívbelső (leendő ívkülső; jobb) lábára, és azon váltott élt. Ez így a síelés térbeli szerkezete és fizikája miatt szinte lehetetlen. Így mielőtt azonban végleges következtetést vonnánk le, nézzük végig a mozgást lépésről lépésre!

Az első gyanús elem, amire fel kell figyelnünk, hogy a kaput elhagyva az ívbelső karja erősen hátralendül, márpedig ez egy olyan elfordulást jelent a testben, amely a leendő ívbelső lábon való élváltáshoz szokott vezetni. Ezek után nem is okoz nagy meglepetést, hogy az élváltás valóban a bal lábon indul el, a jobb láb (a leendő ívkülső) a levegőben van.

Azonban amint elindult az élváltás, azonnal megáll a jobb kéz hátrafelé való mozgása, és a bot hegyéből látszik, hogy elindult egy karlendítés előre, amellyel összhangban elkezdődik a bal térd lendítése is. Ez a lendítés elindít egy kismértékű forgást, de még fontosabb, hogy gyorsítja az új élhelyzet kialakulását. Tehát az leendő ívbelső láb térdlendítése nem az élváltást szolgálta, hanem Blardone az új kanyar pedálmozgását indította el olyan korán, amennyire csak lehetett. Tehát nem a fizika törvényeit cáfolta meg, hanem az időzítéseket rendezte egymást bravúrosan gyorsan követő sorrendbe.

A kapu mellett előírásszerűen halad el, majd szokásához híven az ívbelső karját magasan hagyja a botfelkészítést követően. A kanyar kikormányzásában viszont olan sok erő volt, hogy ennek ellenére (hiszen ez a mozdulat lassítja az élválást, látni lehet, hogy a kar megállítása pillnatában a csípő átesése is megtorpan) a leendő ívbelső lábon vált élt. A magasan tartott kéz miatt az ívkülső karjában egy rövid bizonytalanság látható, hiszen már hátra kellene kerülnie, de még tónusban vannak az ezt megakadályozó vállizmok. A kapu mellé érve nem is tudja kialakítani a megfelelő tartást sem az ívbelső térdben, sem az ívkülső karban.